Mazányi Judit (szerk.): A felfedezett Duna-parti kisváros. A 20. századi magyar művészet Szentendréről nézve - Ferenczy Múzeum kiadványai, C. sorozat: Katalógusok 3. (Szentendre, 2013)
Verba Andrea: Csoportkép Szentendrével, 1947-1972. (Változó nézőpontok - állandó értékek a szentendrei művészet megítélésében)
igyekezett elkülöníteni a szentendrei festészeten belül. Ebben a megközelítésben a telepalapítás időszakán túl a múzeum három termének sorrendjében Vajda Lajos, Barcsay Jenő és Czóbel Béla adták meg a kiállítás alaphangját.242 A köréjük kirajzolódó holdudvar, művészetük kisugárzása teremtette meg egyúttal a rendszerezés értelmezési keretét. Székely András kritikája azonban néhány figyelemreméltó szempontot vetett fel a koncepcióval kapcsolatban. Egyrészt, mint írja: ,,[a]z ilyen válogatás sohasem lehet tökéletes, és a katalógus is arról tanúskodik, hogy sok bizonytalanság, tépelődés előzte meg az anyag összeállítását. A tizenhat reprodukció közül ugyanis csak kilencnek az eredetije szerepel a kiállításon", másrészt megkérdőjelezve az alapító szándék Szentendre-Nagybánya párhuzamát, megjegyzi: „Szentendre az egyik legszebb magyar kisváros. [...] És nem utolsósorban: egy óra alatt elérhető a Belvárosból. Talán ezért nem lehet olyan értelemben szentendrei művésztelepről beszélni, ahogy a nagybányairól vagy a szolnokiról szoktunk. Szentendre úgyszólván Budapesthez tartozik, és ezt a kiállítás is bizonyítja, amikor egymás mellett mutatja be a »szentendrei stílusú« és a nyaranta Szentendrén dolgozó festőket."243 Mit jelent ez? Úgy tűnik, hogy minden tisztázó szándék ellenére a rendezés ezúttal olyan tág paraméterek között jelölte ki az értelmezési tartományt, hogy elveszni látszott a hivatkozási alap, a mindezt egybeölelő szentendrei karakter. A kritikus szerint még mindig voltak olyanok, akik épp, csak jelen voltak a kiállításon, mint például Amos Imre, ugyanakkor mások, s itt Diener-Dénest éppúgy megemlítette, mint Bánovszkyt és Pirket, akik bárhol másutt is hasonló jellegű piktúrát műveltek volna. Ma már túlzott leegyszerűsítésnek véljük, hogy a posztimpresszionista irány követői közül Székely egyedül Czóbelt és Modokot tartja „igazi szentendreinek". Érvelésével lehet vitatkozni, de mindazonáltal elgondolkodtató, s mind a mai napig ható szemléletet tükröz állítása, miszerint „[...] »posztimpresszionista oldott festőiség« mindenütt akad, de »szigorú konstrukció« és főként »népi ihletésű szürrealizmus« csak Szentendrén alakult ki ilyen tisztán, kicsiszoltan és bizonyos mértékig iskolajelleggel." Valamivel később végül így zárta gondolatmenetét: „Egyszerűségre, a legtisztább, legtömörebb fogalmazásra törekedni - ez a szentendrei festészet lényege. Ezt példázza két nagy művész - és követőik munkássága: Barcsay Jenőé és Vajda Lajosé." Bár a rendezés Deimet és Baloghot Barcsay konstruktív szemléletéhez kötötte, Székely szerint „hangulatuk inkább a »Vajda-teremhez« kapcsolja őket." Érdekes, hogy a kiállított művek között szerepelnek Deim Pál legfrissebb, 1968-ban készült alkotásai a Csend, a Sziluett és a Feljegyzések a kolostorból.244 A katalógusban ugyanakkor Deimnek egy a jubileumi tematikához direktebben köthető, előző évi alkotása, a Szentendrei Főtér jelent meg. Székely András végül Vajda örökségének legméltóbb folytatójaként Bálint Endrét nevezte meg. „Jelenleg az ő művei testesítik meg leginkább azt az intellektuális, bonyolult, mégis egyszerű, tiszta »szentendrei« stílust, amely talán csak ebben a barokk tornyokkal és szerb ikonokkal, folklórral, történelemmel és tehetséges festőkkel teli kisvárosban születhetett meg."245 Ugyanakkor talán azt sem érdektelen megjegyeznünk, hogy Bálint Endre legszentendreibbnek nevezhető műveit nem Szentendrén készítette. Hasonlóan értékelte a rendezési koncepciót Dévényi Iván a Képzőművészeti Almanachban megjelenő kritikája. „Az alapító tagoknál lényegesen nagyobb hangsúllyal szerepeltek a kiállításon a posztimpresszionista művészek. [...] E csoport legjelesebbjei a fiatalos temperamentumé Ilosvai Varga István, [...] a kontemplativ alkatú Miháltz Pál. A múzeum középső - legnagyobb - termében függtek a konstruktivista művészek 242 A szentendrei művészet fogalmának tisztázásánál Németh Lajos e három művész munkásságát tartja meghatározónak abban a témát részletesen elemző előadásában is. „Eszmei vagy stílusbeli egység tehát nem jöhet szóba a szentendrei festészet fogalmának a meghatározásakor, vagy pedig szűkítem kell a kört, és a bevezetőnkben elmondottak szellemében ki kell rekesztenünk néhány olyan megnyilvánulást, amely ugyan ténybelileg Szentendrén történt, ám véletlenszerű, hogy éppen ott, ezért nem válhat összetevőjévé a sajátosan szentendrei művészet fogalmának. [...] Összefoglalva tehát: a Jeges, Czóbel, Barcsay és Vajda nevével jellemzett irányok közül - a sommázásban eltekintve a konkrét munkájukban e merev képleteket áttörő, a köztük lévő határt gyakran összemosó mesterek munkásságától - a római iskolás nem sorolható a szentendrei művésztelep fogalmának meghatározói közé. A másik három igen, azzal a szigorítással, hogy lényeget meghatározónak elsősorban az utolsó kettőt kell tartanunk." Németh L. előadása, kézirat. MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, Adattár, MDK-C-II-524/1,8-13. Világos és mégis számtalanszor tisztázásra szorul, hogy a szentendrei művésztelep és a szentendrei festészet messze nem azonos művészkört meghatározó fogalmak, s mindezt a későbbiekben tovább árnyalja a Régi Művésztelep átalakulása és az Új Művésztelep születése. Ugyanakkor az utóbbi évek kutatásai - összefoglalóként: Árkádia tájain, i.m. (3. jegyzet) -, valamint Bodonyi Emőke a szentendrei művésztelep és a SZFT-nak korai éveivel és Jeges Ernő munkásságával foglalkozó publikációi jelentősen átrajzolták a római iskola és a húszas évekbeli neoklasszicizáló tendenciák művészettörténeti értékelését is. 243 Székely András: A szentendrei festészet negyven éve. Kiállítás a Ferenczy Károly Múzeumban, in: Népszabadság, 1968. szeptember 27. 244 Kát. sz. 69-76. 245 Székely A.: A szentendrei festészet, i.m. (243. jegyzet). 60
