Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Glóbus I-XX.
Rajzlapom hiába fehér, örömeimet mégis koromba mártogatom: sok goromba gondolatom van, tehát legyen az írás erdő s betűk a fák. Mostanában körülöttem a csend is dermed, s érzem leheletét jeges tengernek. Emberek titkait lelkem be szórva sorsom a magányt keserűre sózza, de én összerágom, hiszen nem azért lettem és vagyok a világon, hogy ne legyek erős és kacsingató bátor, kicsit eszelős, elmét mosó zápor, amely a hegyeken, erdőkön, dombokon dühösen áztat kór nyűtte sárgaságot nyár színű lombokon. Az én világom más, olyan hamiskás, keserű mosoly, ami ragyog a sötétben, de eltűnik a világoson. Gőzölgő gondolatnak ténfergő káoszát téptem-zúztam új örömre, így születtek a csodák. Mintha valamiféle ősvidék lenne ez a romtelep, amelyben élek, és szennyével belep: ahol az élők olyanok, mint a rohangáló szelek, melyekből hiányoznak magot hintő erők: tudatlanok, de annál nagyobb huncut szenvedők. Mélázó - mély tekintetem szánt a romokban, és jókedvem csíráját hanyagul elvetem; mert hiszen én itt vénségemig édes akarással összevissza koloncoltam a vidéket, melynek nem szülöttje, csaktrógere voltam, és elnyűtt a sok teher, s nem volt egyebem, csak rongyom, meg kenyerem Nem vagyok én olyan haszontalan lurkó: meggyújtom a lámpát, s melegebb a kunyhó. És, ha ezt nem teszem, harmonikám is van, nyaggatom tétován nyúzott gondjaimban. Homokos agyagból kalapálok tésztát szobornak, kalácsnak, vagy égetek téglát kő alapon falnak, erkélyes kastélynak: 95
