Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Glóbus I-XX.

tenyerem elég szűk, de a világom szép nagy.

A nappalok most már egyre rövidebbek: örülök a fehér deres reggeleknek.

És a téli álmok nyüvését megszokom, mert hiszen a fagy közeli rokonom: adományainak örülve szenvedek, szór nyakamba havat és darabos jeget. Nyavalygok, mert náthám kínoz és köhögök; széthullnak az álmok, s futnak az örömök.

Darabokra törtem, mint a koldus mankó, amit a korhadás nyöszörgő nyűge, meg szú bogár mérges keserűje lyukacsossá rágott.

És most, mint a száraz lehelet; sebeket szúró legyeket nyelek.

Véres a nyelvem, torkom is sebes: így élni nem,

csak pusztulni érdemes.

Kefélem a magam pecsétes rongyát, recsegjen tőle ez a görbe hátú dombhát, romos, szemetes.

96

Meszelek porló falat, s mily ritka tünemény: a kunyhóm nem fehér, hanem bordó marad.

Ma már a hagyaték mint egy mély, átkozott szakadék, melynek fenekét kitölti gaz, és döglődik benne remény és vigasz: mindaz, ami bennem roncs-kéreggé vásott, mesélnek róla dörmögő zengések, vihar suttogások.

Milyen elesett vagyok: fájón sajnálom magam.

□, hogy minek kell ennyire jutni gond rongyosan és haszontalan: szellemi összhangok morgó zavarában, melyben fejem se látszik, csak a lábam mozgatom pókszerű, lomha kaszálásban. Csörög a csend bennem, és ha van lelkem, benne nyúzva van zsugorgó kedvem.

Sorsom kapuját öklömmel ütöm, és falába dörömbölöm, utána vésem, ami a követelésem.