Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Glóbus I-XX.
Még a testem porát se rejtheti a rögben, az örök enyészet dörögve mögöttem; akár haloványan nyiszlett zizzenésben: zörejtelen átok, hogy voltam és éltem! Kontyos hegyek kő fején megdőlve siet a fény. Szökik talán? Igen. Múlik a nyár. Zsebkendőm sarkával úgy visszafognám az időt és elrabolnám tőle a napot. Mégis nagy kár lenne, mert ez az égő világ csak nekünk ragyog: tőle vagyunk szépek, erősek, nagyok és gazdagok. Gabonaföldeken virágból harangok illatosán csengnek, és kaszával vágnak szalmabáb hullákat rögtörő szentek, akik, a békét gyephasító ekének élével őrzik, s éretté őrlik gabonák özönét. És távozik a nap. Elomlik bennem a kopár, nyiszlett, festékes vénség, a komponálás, az üszkös,fekete tompa keménység az, ami ősi fegyverem, kardom és keservem, nincs ennél gyorsabb, sebesebb verseny milyen széles óriás, de elfér rövid és vékony ecsetemben. Átsuhintom a föld sáros nyakán, és szorítom úgy, hogy buggyan a vér napos oldalán. Idenyúlok, odaütök, s mint egy állati tök tántorog a gömb, pergő vízözönként loccsan az óceán, és én jót nevetek, ahogy kinézek kunyhómnak görbe ablakán. A tél annyira enyhe; nem is hideg, csak vizes a nyelve. A tavasz szeszélyes görbeség benne a május se szép. Alig süt nap a hasára, mégis kivirul kedvetlen gorombasága. A nyár ugatós eb, és kedvetlenebb, dörögve röhög. Ami új benne, az még fiatal kölyök, se gyümölcse, se gombája: cifra rongyokat szed lyukas kosarába. 90
