Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Glóbus I-XX.
Az ősz sápadó sárgaság, pattogó rőzsetűz pörzsöli hasát, mintha fázna; ám a ruhája vastag köd-köntös, s kései virágokat deres vízzel öntöz, hervadó homlokában szomorú lemondás van, mosolya rozsdásan nehéz, s szemének tört üvegén korán a télbe néz. Nevessenek rajtam és festményeimen, amiért azt festem, amit a világűr üzen. Ordít rám nagyot, félelmükben recsegnek az óriás csillagok. Még éjszaka van, s remegve zeng a félelem; ásít a hajnal és lángja árnyékká ég velem, s majd szunnyadó-kábán oson a képzelet, amit még sohase tettem, emberré ébredek. Rongyolódok, mint a csizma, köd borul az álmaimra. Őseim se jól tették, hogy görbe hátú dombra építették ezt a házat, melynek maradványa még kedves lakásom: se rom, se ép, fala vályog, teteje nem cserép: romlik, omlik, recseg és dől. Ahogy én vénülök, ahogy fogy erőm, s együtt roskadozunk; úgy egyszerre meghalunk. Számol a sors, vesztegel az élet. Milyen átkozott nyári időjárás, benne én is nyomorékra kárhozok. És nyögve sóhajtozok. Mintha veszetten dörgő káromlás zúgna át a tájon: penészes fészkén rohadoz az álom; cifra sarjadásban színeimet kevergetem, babrálom: pergő zengéstől kísérve. Szaggatott redő sivító zenéje, idő ütemét dobolja felhők szakadozó dobja. Hát lelkem is köztük bolyong, mint a sorsot ütő gond dorong: annak ütő fája, aki elrejtette énjét, és most életétől félve, reszketve, fájva könnyező szemével 91
