Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Füstölgések

Gazdag vagyok: van erdőm, földem, szántogatok; vetek zabot, rozsot, árpát, meg kukoricát: nagyszeműt, szépet, sárgát.

Az erdő, mező, néhány dombhát terem málnát, szedret, gombát.

Több nem is kell nekem, mert a húst nem szeretem, se a mérges italt.

Olyan vagyok, kiben a barátság meg se volt; mégis kihalt.

Világot koholó álmaimban homályos színben csillan a reszkető költemény: erőmben megingat, s mintha izzó poharamba a mérget tölteném.

Nem is iszonyodom, kezembe fogom és megiszom,

mert hiszen, ha meghalnék, úgyse lenne kár: nem nagy esemény, ha olykor az égről egy csillag a földre száll, s eltűnik ott a porban, ahol a tűz nem ég, s a szív se dobban.

Sorsomra én most emelek bunkósbotot: úgy arcba verem, csak úgy szenved, nyomorog.

Asztalom fiókjában szárad a kenyér. Azért megrágom mind, ami a zsebembe fér. Délután majd sütök kalácsot, vacsorázni eljönnek a fáradt, szekercés ácsok, később a villany és a csőszerelők, és én megölelem az üres éjszakát, a hűséges szeretőt.

69