Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Füstölgések

FÜSTÖLGÉS, 1972. november

Úgy írok, ahogy nyög a csend, ahogy az életem benne cseng.

Tudok én dörögni is változtatott hangon, mert a tenger is enyém, s a világ a barlangom.

Fajtámbeli elődeimről írásaimban alighogy van néhány szavam. Anyámat véremben érzem: dobogó erőként szívemben, folyton elfáradva, sohase pihenten.

Ha olykor tépelődő, idegeket őrlő gondolatom támad, amely idézi Apámat: olyan fájdalomteljes, homályos az emlék, melyet inkább elfeledni, mint idézni szeretnék. Lesújt és úgy elront minden kedvességet: hogy lobogok, mint a láng, amit az ördög a pokolba dobott.

Nem hazudok nagyot, csak azt mondom el: még mindig csecsemő vagyok, akit nem édes Anyatej nevel; a föld nedvét iszom; táperő ennél nincs jobb, ettől erősödik vergődő életem - nevem: mindaz, ami bennem él és ragyog: a világ, a mindenség, a csillagok,

az örökmozgó tenger,

csak az nem,

aki halandó ember.

Világunk féltekéjén mindig füstöl a kémény, annyira, hogy a füst mérges és sötét: eltakarja a nap szemét.

Jaj! Mi lesz itt még máma? Kiég a nap tüze és megfagy az emberek tűz-szegény világa!

70