Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Füstölgések
Látásaimban alig villan néhány nyári folt, énekemben elrekedten a letörtség sikolt. Míg a hangom síri hanton borongva oson, arcom lázát, testem házát könnyekkel mosom. Mennyi öröm, mennyi átok ér engem ma még: tán jobb lenne eltemetve, ha a porba hullanék! Nem tagadom el, hogy füstölgők, égek; de hogy mi végre vert meg az Isten, s az ördög megtépett? Lelkiismeretem tiszta, nem élek vissza, mint más tenné talán. Nyugodtan élek, dolgozok; nem henyélek, s álmoktól fényes minden éjszakám. Két szeme csillag, homloka nap, orrából szél fúj, fákat harap, fülei olyan szélesre nőttek; esőben jól bevált esernyőnek. Ilyen az én kutyám, több, mint az ember, mert neki műbőr, se ruha nem kell. A Pécskő hegy dombján, a cigánytelepen két fámnak hulló lombját búsan temetem. Hemzseg a sárga, sokezernyi levél: ők már nem kapaszkodnak a rongyos életért, mint én, aki csak magamnak panaszolgatom ami az időből érint, ami nyűg és fájdalom. Sepergetem az avart, s mintha zivatart sújtanék: amely sárga a zümmögő világba. 68
