Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Füstölgések
Még távol a tél, s már elfogyott tüzelőm: fa, a szén. Beleömlök a hideg levegőbe: a fagyból lángot faragok; azt is elmondom, tenni mit akarok? Nem kell eskütétel, de megfogadom telve tűzzel és színes reménnyel, hogy akkor se fogok dideregni, fázni, ha lefagy a fülem s a világ jéggé merevedik; nem velem, hanem nélkülem! Nem új képzelet; levegőbe vetni szelet és nem aratni vihart; a jókedv is csak bizony addig tart, amíg felhő zúdít zuhogó zivatart földre, a világra, embernek fejére s bele a nyakába. Nappali fény mellett festeni képeket, s szép álmoknak tenni az éjszakába. Októberi ősznek szomorú menetében hófoltok keringőznek szürkén, vagy fehéren. Az idő csapra eresztve, lyukas hordó, téli üzenet, fagyos, csikorgó érkező levél, amelyet szendergőn olvas a zúgó szél, azután összetép hidegen, haragosan, deresen, fagyosan; belemérgelődve idejét a korán érkező őszbe. Nem kenem a festékmaszatot a vászon falára most, hogy ébredjen belőle kép. írni jobban szeretek, többet nevetek, mintha festenék. 67
