Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Ez az én valóságom...
mi kevéssé érdekes. Szellemi erény, fizikai egyensúly gátló koloncai már nem jelentenek akadályt, a rég letűnt élmények illúziói látomásomban előtiinedeznek, és én töretlenül dolgozom tovább. Kérdezem: mi ad ehhez erőt nekem elnyűtt vénségemben? Mi vezet engem művészkedésemben s az életben az érte folytatott nehéz és mégis dőre küzdelemben? Én erre nem a saját szavaimmal felelek, idézem Aranyt: Mire nincs szó, nincsen képzet: az vagy nekem óh Természet! 1971. február. Harmadik évében vagyok ennek az egésznek, amelynek feszítő ereje hevít, és mormolva lángol bennem kiűzve szellememből a hideg, dermesztő letörtséget, s mintha fáradtan dőlnék megérdemelt pihenésre annyi sok, gyötrelmes munka után. Itt van köröttem rakáson, egymás hegyi-hátára dobálva a sok színes, alig érthető, furcsa-érthetetlen összevisszaság, amelynek bonyolult szerkezetére még nevet se talál a szemlélődő. Néhány, ha nincs is ráírva, mintha mondaná: ki vagyok, mi vagyok, mit jelentek. De bizony legtöbbje névtelenül, bambán vigyorog. Ha rájuk vetem tekintetemet, szemlélem őket, úgy látszik, mintha könyörögnének: szánj meg minket, adj valamilyen nevet nekünk, hiszen belőled születtünk, s rajtad keresztül mi is az élet tartozékai vagyunk. Kérésüket feledve fordítok hátat ezeknek a torzszüleményeknek. Szellemem sötétségbe borul, lelkemben vészesen háborognak az ellentétek, agyamban őrjöngve cikáznak a gondolatok, és közülük ki villan egy ingatag elhatározás: én már aligha veszek ecsetet kezembe, hogy vázoljam tovább összekuszált szerkezetét az életnek, amelyben oly sok a gyűlölet, kevés a szeretet, s több a megvetés, mint az egymáshoz való közeledés. Ez az én valóságom... Tavasz van. Ha kijövök kunyhómból s előre nézek: velem szemben magasodik a helyes mérnöki rendszerben épített lakótelep, szép kiképzésű házsorok. Minden háznak van udvara, kerítése, virágoskertje, gyümölcsöse. Nap mint nap látom ezt a megszokott egyformaságot: annyira, hogy már észre se veszem. Amit elképzelünk, mint merész álmot, az a valóságban gyakran megvalósul. Amit hosszú időn át gondosan tervezünk, az a kivitelezésben görbületet kap, elvetemedik. Nem tudni teljes pontossággal, de a gyanú mégis helyes lehet, hogy ami nyilván gondos, összevont, hosszas tervezgetések, merész gondolatok szüleményeként lett hivatalos papírokra lerakva: az a tervezet egy már eléggé stabilan összeilleszkedett város építészeti rendszerét túrta szét, ha az szegényes kinézetű volt is. Ott, ahol hetven évvel előbb alig fért el az összezsúfolt vegyes lakosság, ebben a szoros-szűk völgyben, amelynek a legterjedelmesebb szélessége egyik hegylábtól a másikig alig üti meg a hatszáz métert: ide összpontosították a megyének mindennemű szervét, hatóságait, intézményeit; de a város a maga valóságában mégis a régi volt, olyan, ahogy azt ötven év óta terjesztették, építették, rendezték, csinosították. Tehát Salgótarján megye- székhely lett. A régi város pedig szűk volt, szorosan egymásba épített alacsony utcáival. Ám az ember nem azért legfőbb lénye az életnek és ura minden cselekvésnek, rendelkezésnek, hogy rá ne találjon a helyes megoldásra, amely bizony nem mindig könnyű feladat. És főképp itt, Salgótarjánban keletkezett kusza zűr a fejlődés ütemének rohanó forgatagában, amely nem annyi időt vett igénybe, mint amennyit beütemeztek, és amelyről bátran elmondhatom: a régit, a hagyományokat, a lakók érzelmeit nem vette figyelembe, nem arra épített. Igaz, hogy az itt élő vegyes lakosság igen egységes volt, s a következő évek folyamán is annak bizonyult. Bizonyos fokú ellentétek mégis abból fakadtak, ami határozott végzetként sújtotta a régi utcasorokat: amikor beindult a régi város lebontási folyamata, bontották az elavultnak nevezett utcasorokat, építették az új, korszerű, lakóépületeket. Nem ment ez zök10
