Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Ez az én valóságom...
kenőmentesen, mert először is a ledolgozott munkaidőt nem fizették meg kellőképpen, és ebből keletkezett a munkaerőhiány. Mert ki az az egyszerű dolgozó, vagy kicsit nagyobb életnívójú polgár, aki jó néven veszi, szerencsének, hogy megfosztják ősi otthonától, attól az otthontól, amelyben született, leküzdötte életidejét és megöregedett, s akkor egyik napról a másikra menesztik egy másik lakóhelyre, amelyet egy éven belül ugyancsak lebontanak. Ezek a sajnálatos, nem minden embernek tetsző események több mint húsz éve zajosan keveregve újból, megint csak újból s Isten tudja, hogy meddig tartanak. Most már a szűk völgygödörben létesített centrum körüli hegy- és dombhátakon, kiirtott erdők helyén, régen műveltszántott dűlőkben, lankákon tarkán tünedez- nek azok a lakóházak, melyekben otthonuktól megfosztott dolgozók laknak, akik az elvett otthonért kevés térítést kaptak, amelyeket nagy részben az építkezéseket vezető tervezők belekalkuláltak az új házak felépítésébe; úgyhogy az új házigazdák a kezükbe jutott pénzmaradvánnyal kitörölhették köny- nyező szemüket. Akik pedig lerombolt lakásaik helyett bérházat követeltek; azok is rosszul jártak, mert itt csak olyan családok lakhatnak huzamosabb ideig, akiknek legalább hatezer forint havi keresetük van, a szándékosan felnövesztett igények pedig rohamosan nőnek. Több szerencsével jártak azok, akik albérletben laktak itt helyben, vagy a környékbeli falvakból, tanyákból, pusztákból jöttek. Hangoskodó elviségük révén a kapott, vagy juttatott kedvező körülményekkel bizony nagyon talpuk alá való talajra találtak. Ezek a férfiak most a városnak, mondhatni, amerikaias újjáépítésében eredményesen tevékenykednek mint élenjáró nagyvárosi polgárok. A gyors ütemben emelt betonépítmények, toronyházak bérkaszárnyáinak terjedelmes tömbjeiben rejlő férőhelyekben ezek az idevándorolt családok adják a lakólétszámnak többségét. A tősgyökeres őslakóknak, akiknek több mint száz éve; ivadékról-ivadékra itt Salgótarjánban volt a szeretett, kedves otthonuk, azoknak a városcentrum körüli széleken-végeken jutott menedék. Ezek a kedvüket vesztett őstarjáni családok egészen eltűntek az ide özönlött emberek zajos nyüzsgésében. Ki meri azt mondani, hogy a történelem nem ismétlődik?! Salgótarján történelme immár most harmadszor gyorsul fel: először, a szénmezők feltárásakor és a gyárak alapításának időszakában, másodszor az első világháború után, most harmadszor a teljes felszabadulás hozta a legcsodálatosabb változást; annyira nagyvonalúan, hogy a régi városból lassan nem marad semmi, csak a név, hogy Salgótarján! így áll előttem forogva Salgótarján világa. De mi hasznom van nekem abból, hogy elmerengek kedvemet találva kedves városomnak viharosan zajgó újjáépítésében és csodálatos fejlődésben? Mindezen kívül van énnekem sok szép tennivalóm: írok, festek, rajzolok látástól vakulásig. Kerül még más pepecselni való is. Futnak a napok-éjsza- kák, mint a kerekek a kocsi alatt: állom az idő nyomását is, mely már eléggé megviselt és megöregített, még sincs nyomosabb panaszom, csak annyi, amennyi aggodalmat okoz nekem: ősi otthonomnak az elvesztése. Mert a város újjáépítése engem se kímél majd, éppen úgy, mint azt a sok családot, akik elvesztették kedves otthonukat. Pedig milyen mond- hatatlanul nagy öröm nekem, hogy még mindig elődeimnek hagyatékában lakhatok! És dús áradásban válik valósággá az az erő, amely éltet, és szenvedélyesen vezeti elgondolásaimat a különböző képábrázolások rejtelmes világában. Feszít a büszkeség, és zsong látásaimban a csodálatos képzelőerő meg az a tudat, hogy ötéves koromtól, ha különös módon is, itt Salgótarjánban tölthettem el küzdelmes életemet. Megvan a reményem, hogy még sok éven át megelégedve, kedvtelve láthatom - figyelhetem kedves városomnak nagyranövését. Szellememben felmorajló elégedettséggel látom a salgótarjáni Pécskő dombon a több mint száz éve cigány tudatlanságban egymás hegyére-hátára összehányt, sárfalat sárfal mellé szorosan összeeszkábált, hivatalosan nem engedélyezett cigányputrik lebontását. Nap-nap után fogynak az egymásba gubancolt, látványnak is csúf képletű, elavult, bűzlő férőhelyek. Fekete-kancsal ábrázatok keserű vonalakban emésztik a látottakat, és távolba mosolyog innen a borongva idegenkedő tekintet. Nagy örömömre szolgál látni a Pécskő dombra ragasztott régi-roggyant viskóknak a ll
