Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv (Salgótarján, 2000)
6.9. A munkahelyi világítás eszközei Az ősi idők bányásza vagy tüzet rakott világítás céljából a kovakőbányáinak vágataiban, vagy gyantás fenyőgallyakkal, illetve fáklyákkal világított. A későbbi idők során jelent meg a bányákban a szurokfáklya. Ezeket a világítóeszközöket váltotta fel az agyagedényekben égetett állati vagy növényi eredetű zsiradék, faggyú, repceolaj. Az agyagmécseseket az ólomból, vasból, sárgarézből készült mécsesek szorították ki, s ezek több évszázadon át csaknem kizárólagos világító eszközei voltak a bányászatnak. Az agyaglámpa eredeti alakját a nyíltlángú bányalámpák a 19. századig megtartották. Kezdetben a szénbányászok is a repceolajú bányamécsekkel világítottak. Az olajmécses vagy kahanyec vaslemezből, öntöttvasból, fehérbádogból, rézből készült lapos mécses volt, melyben a repceolajba mártott (dugott) kanóc világított, fényereje 0,4 gyertyafény volt. A leégett kanócvéget a lámpán láncon lógó csipesszel emelték ki. Az altisztek számára rézből készült a mécses. Súlypontjában félkör alakban meghajlított kampó volt, melynek segítségével az ácsolatra akasztották. 1910-es évekig használták. A felszíni világításnál fáklyákat használtak. Lámpaolajat a munkások vásárolták, ugyanúgy mint a lámpákat. Két lámpához egy kanna olaj járt. Faller Jenő számításai szerint az egy műszakra eső napi átlag olajfogyasztás 0,2 liter volt. A mécsesnél használt kanóc kócból, kenderből vagy pamutból készült. Az olaj és faggyú világítással egyidőben jelentek meg a gyertyák, melyeket az érc, illetve sóbányákban használtak. A szénbányákban a lószállítás világítási eszköze az üveges lámpában égetett gyertya volt. A lámpák meggyújtásához a bányászok a felszerelésükhöz tartozó bőrtáskában kovakövet, acélt és taplót, azaz tűzszerszámokat is tartottak a lámpabelet egyenesre vágó kés mellett. A kormozó, füstös, gyengén világító bányamécsek után az 1880-as évek végén jelentek meg a karbidlámpák a bányászatban. Rohamos térnyerésük 1910 után következett be. A karbidlámpa (acetilénlámpa) első példányai sárgarézből készültek, majd a lemezből készített lámpák terjedtek el. Fényereje már 8-10 gyertyafényerővel rendelkezett. Az 1,2 kg súlyú lámpa 40-10 óra élettartamú volt. Karbidra (CaC 2 ) csepegő víz hatásra oltott mész (Ca/H 2 0) és acetilén gáz (C 2 H 2 ) keletkezett, mely levegővel keveredve robbanóképes volt. A lámpa három részből állt: az első része a 10 dkg karbid befogadására alkalmas gázfejlesztő edényből, második része a víztartályból, a harmadik része a fényszóró tányér előtti égőből állt. A karbidlámpa tiszta fehérfényt adott, nem kormozott, füstölt, az erős légáram sem oltotta ki. A sújtólég elleni védekezés eszközét H. Davy angol fizikus találta fel 1815-ben. A róla elnevezett biztonsági lámpák repceolajjal működtek (olajtartályból, mécsbélből, henger alakú drótkosárból állt). Fényereje 70%-át a drótkosár azonban elvette. Az alig-alig világító tulajdonsága miatt csak mint jelzőlámpa tett nagy szolgálatot. Davy első lámpáját 1839-ben dr. Williem Reid Clamy orvos fejlesztette tovább, az olajtartály és drótkosár közé üveghengert szerelve s alakította ki a lámpa ma ismert formáját. A lámpákat naponta a fölvigyázó gyújtotta meg és szerelte össze biztonsági okokból. 1882ben a zwikaui Wolf újította meg a biztonsági lámpákat, olaj helyett benzint alkalmazott a lámpában. A Wolf típusú biztonsági bányalámpa 1884-ben került használatba. Az 1-2 kg súlyú lámpa fényereje 0,5-0,9 gyertyafényerővel rendelkezett. A lánggal égő bányamécs az oxigéntartalom 17%-ra csökkenése után pislogni kezdett, gyengén égett. A benzin és olaj biztonsági lámpa ebben az esetben kialudt. Az acetilénlámpa fehér lángja 17%-os oxigén tartalomnál vörösre váltott és füstölt. Az akkumulátoros, hordozható bányalámpákat már a karbidlámpák előtt, 1897-től ismerték. Fényereje 1,5-2,5 illetve 4-6 normál gyertyafényerejű volt. A savas, ólomakkumulátoros lámpákat a lúgos, Edison-féle vasnikkel vagy kadmiumnikkel akkumulátoros lámpák váltották fel. 11 6.10. A bánya szellőztetésének fejlődése Amíg a barnakőszén-bányászat feltárásaival és fejtéseivel csak a felsőbb szinteken járt, a tárókban a természetes légvezetés, szellőztetés uralkodott. A levegő folyamatos áramlásának biztosítása legalább két külszíni nyílást létesítettek. Az első aknák a szintkülönbségből adódó természetes szel141
