Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv (Salgótarján, 2000)

dalmi munkásságának egy részét a magyarosítással kapcsolatos munkája tölti ki, a német „szakszellem" ellen vette fel a harcot. Mint írta: „... vezetőkön kívül még a felügyelő személyzet és nagyrészben a szakmunkások is német, cseh-morva bevándoroltak voltak, sőt az abszolutizmus alatt a német nyelvű akadémiákon végzett magyar honos tisztviselők is szívesen használták a német nyelvet". Jó példa erre, hogy az SKB Rt. hivatalos nyelve 1907-ig a német volt, annak ellenére, hogy a vállalat vezetői felkarolták a magyar nyelv ügyét. Chorin Ferenc a társulat elnöke 1901-ben erről így beszélt: „Minden igyekezetünk oda irányul, hogy hazai bányamunkásokat neveljünk, s képezzünk, s a több évtized óta következetesenfolytatott törekvésünk eredménye, hogy ma 7000 munkásunk közül 87%-a magyar. Míg 20 évvel előttinek 54%-a volt magyar. " Mindezek ellenére elmondhatjuk, hogy míg többé-kevésbé elsajátították a magyar nyelvet, a munkahelyen azonban nem sikerült a bányászok szókincsét magyarosítani. Mind a mai napig magyarított német-szlovák szókincsből áll az a sajátos nyelv, ami segít a bányabeli eligazodásban. A salgótarjáni bányakapitányság 1940. július 24-én is nehezményezte, hogy egyes bányaüzemekben a bányamunkások, az altisztek, sőt a művezetők is előszeretettel használták még mindig az idegen nyelvű, de elferdített bányászati szakkifejezéseket, munkaeszköz és tárgy megnevezéseket. Miután a vájáriskoláztatásnak is egyik, ki nem mondott célja volt, hogy a munkás, a vájár a már meghonosodott megfelelő magyar elnevezéseket elsajátítsa. Egyszóval magyarul beszéljen a bányában, ezért szükséges lenne ha a magyar nyelv kötelező használata a bányaüzemekben érvényesülne. Ehhez az üzemvezetők, bányamesterek, aknászok figyelmét kellett volna felhívni, hogy a munkásokkal ők is magyar szakkifejezéseket használva beszéljenek. Annak ellenére, hogy Terény János 1889-ben így írt a bányászszaknyelvről: „Furcsábbnál furcsább képzőikkel, phantasticus fitzamlásaikkal műszavaink legnagyobb része oly pogányul hangzik, hogy épérzékűfül meg nem szenvedi", mégis - véleményünk szerint - a bányász társadalom szellemi és anyagi kincsestárába tartozik.

7 5.6. Bányaegészségügy - bányahigiénia 1. Kórházak A barnakőszén-bányászat megjelenése megváltoztatta a megye egészségügyének képét is. Több kiadvány foglalkozott a fejlődéssel, az egészségügy általános problémáival, ezért csupán néhány adat felvillantására vállalkozunk. Az első bányaorvos a fellelhető források szerint dr. Jungmann Mihály volt, aki 1859-ben került Zagyvára. Az SKB Rt. 1870-ben építette meg 36 ágyas kórházát, melyet 1885-ben a RMSV Rt. kórházépítése követett. Az ÉKI Rt. 1890-ben Baglyasalján, 1895-ben Mizserfán épített kiskórházat. Ezeket az intézményeket 1925-ben az SKB Rt. vette át, 1945-ben szüntették be működésüket. Minden nagyobb bányatelepen orvosi rendelő épült, ápoló személyzettel. A községi bányamunkásokat 14 szerződéses orvos látta el. Salgótarjánban 1944-re felépült a kórház sebészeti szárnya 60 ággyal, a központi szárny 1921-ben már 50 ággyal rendelkezett. Az SKB Rt. és a RMSV Rt. rendelkezett járványkórházzal. Két fogászati rendelő is volt a bányavidéken: Salgótarjánban és Mizserfán. 2. Mentőállomás A bányamunkások föld alatti balesetekor a kiképzett bányamentők nyújtottak segítséget. Az első kis mentőállomást Inászón létesítették 1904-ben. Berendezése 5 db Neupert-féle pneumatogépből állt. Először 1905-ben használták sikerrel a Ferenc-aknai tűzesetkor. 1907-ben 13 db Draeger-féle regeneráló készüléket szerzett be a vállalat. A mentőállomást 1912-ben Inászóról áthelyezték az újonnan megnyílt Teréz-táróra (Somlyóbánya). A felszerelést az igényeknek megfelelően kiegészítet107