Lengyel Ágnes: Egy fafaragó pásztor öröksége (Balassagyarmat, 2007)

„A zén legénkoromba még minden pásztor faragott... "

mer jelenik meg, vésett motívumokkal, alatta a Nap és a Hold. Másik oldalának dísze cserépből kinövő háromágú tulipán (kat. 30; 21. kép). így érthető, hogy a megrendelő monogramja (GYP) rákerült a tárgy MACSL. által készített részére is. A mintául készített fa baltafej és a rézberakásos vas fej összehasonlító vizsgálata betekintést enged a közös alkotás folyamatába. A baltánál kisebb, könnyebb, de ahhoz hasonlóan fegyverként is használatos eszköz a fokos. Dísznek, ajándéknak szánták azokat a példányokat, amelyeknek feje is fából faragott volt. A mátraverebélyi Tiribesi-pusztán készítette Gyurkó Pál azt a juharfa fokosát, melyet elmondása szerint bot helyett is használt. Bicskával faragta ki, s a nyélen és a fejen egyaránt futó vésett csipkés, leveles, virágindás díszeket sellakkal vonta be (kat. 16; 22. kép). A Néprajzi Múzeum ajándékaként került az egri Dobó István Vármúzeumba 1955-ben az az ovális keresztmetszetű fokos, melynek vörös keményfa nyele egyik oldalát dombormű-faragásos tölgyfaág tölti be makkal, másik felére pedig vésett vallási jelképek kerültek. A fej felső 21. kép. Kanászbalta 'minta' Nap, Hold és koronás részén csontlemez van (kat. 64.). magyar címerrel, 1936 (kat. 30.) A karikásostor a pásztorok terelőeszköze, bőrszíjból font ostorból és fa nyélből áll. Az ostorral a jószágot nem ütötték, hanem pattogtatva - hangos kiáltozással - késztették a kellő irányban való haladásra. A szép ostor azonban a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is volt. Az ünnepi viseletet kiegészítő karikásostorok nyelét vidékünkön leginkább rézverettel és ólomöntéssel díszítették. Gyurkó Pál is jónéhány ostornyelet készített élete során. Madarassy László, a látogatásáról szóló jegyzeteiben öt ostort említett: kettőnek nyele szilvafa, „cinnel remekül futtatva", egyiknek nyele végén „tehénlábszárcsontból fogó faragva".

60 Az a darab, amelyet Madarassy be is gyűjtött a Néprajzi Múzeum számára, különlegesen míves, figurális berakással díszített. „Pirosbarna" szilvafa nyelén, a tehén lábszárcsontból faragott fogóvég fölött, mulató kanászokat ábrázoló jelenet látható, ónnal beöntve. Az egyik kanásznak, aki egy borosüveggel és poharakkal megrakott asztal mellett a jobbszélen áll, „magastetejű kalapja, a kalap alól kiduzzadó, hosszú haja, pitykés kabátja, gatyája, csizmája van, jobb kezével szájában tartott öblös tajtékpipát, balkezében kanászbaltát markol." A másiknak, aki a csárdásnét jobb kezével táncoltatja, miközben baljával borospoharat emel, „pörge, sörtedíszű kalapja, pitykés mellénye, gatyája, csizmája." Bal szélen áll a dudás, a régi pásztormulatozások kedvelt muzsikása, „lapos kalapban, egysorgombos kabátban, szűk nadrágban, csizmában, bal hóna alatt a kecskefejes dudával." Az ostornyél további, „kötésekre faragott" része, egészen a telektartó karikáig, ónnal „pazarul, sűrűn, de választékos ízléssel megöntve."

61 A szívecskés, rozmaringos, nefelejcses díszek között a készítő nevének kezdőbetűi és az évszám is ott van: GYP 1914 (kat. 14; 23. kép). Kund Elemér gyűjteményéből 1951-ben került a Néprajzi Múzeumba két körtefa-nyelű karikásostor. Gyurkó Csesztvén (Nógrád m.) készítette őket 1910 és 1914-ben. Az egyikről - amelyiket eredetileg Madarassy gyűjtött - tudjuk, hogy felesége rokonának, Szorcsik Istvánnak szánta. Az ostor nyelét dús