Kapros Márta: A születés szokásai és hiedelmei az Ipoly mentén (Debrecen, 1986)

KERESZTELŐ - Keresztnévadás

kívülálló számára ritkábbnak ható keresztnév, amelyek csak egy, vagy egy-két falura jellemzőek, mint pl. örhalomban a Viktor (Viktóriát mondják így), Ángyéi, Ignác.

10 Hogy e nevek honnan kerültek a hagyományos gyakorlatba, az emlékezet alapján már nem derül ki. A Balassagyarmat környéki szlovákoknál a Jano t, Mihályi, Pált, A nkát, Markát, Zúzát, Erzsit kedvelték. Itt kell szólnunk arról, hogy a XLX. század utolsó negyedében Patak község akkori papja csak arra a névre volt hajlandó keresztelni a gyermeket, amilyen szent ünnepére esett annak születése, illetve nemétől függően a születésnap előtti vagy utáni ünnepet vette alapul.

11 Ekkor jelentek meg olyan nevek, mint Leó, Boldizsár, Nándor, Miklós, Gábor, Gáspár, Franciska, Regina, Borbála, Piroska stb. Jobbára elsőszülött fiúgyermek esetében azonban a szülők ragaszkodtak a hagyományaik szerint választott keresztnévhez, s hiába szerepelt bármi az anyakönyvben, az illető nem használta azt a nevet, csak a család adta néven szólították. „Hát ebbül oszt vót jó eset nálam is. Mer' engem Nándornak írt be a pap, de csak Ferinek hittak a nagyapám (apai) után. A bátyám meg Leó vót hivatalosan, de ő meg csak Jancsi vót a másik nagy apám rul. — Meg oszt Máknak se hittak engem, csak Csejk-Jancsi Ferinek. Emmeg abbul vót, hogy az édesapám (Mák Boldizsár) idejött vőnek ebbe a házba. Oszt a nagyapám (Csejk János) után attul kezdve őt csak Csejk-Jancsi Boldinak mondták. Én meg utána: Csejk-Jancsi Feri. Mikor behíttak katonának, csak szólítanak, hogy Mák Nándor! Én meg oda se. Megint mondják. Mán erre elkezdenek lökdösködni kétfelül is, hogy Nem te vagy a"? mer' ugye ők nem idevalók vótak, ők azt a nevemet tudták. Mer' én Patakon csak Csejk-Jancsi Feri vótam mindig. Hát így, lehet mondani, hogy én csak a katonaságnál tanultam meg a nevemet" (Mák Nándor, sz. 1895., Patak). Sajátos jelenség viszont, hogy az illetők gyermekei, unokái esetében már e hivatalosan bejegyzett név szolgált alapul a névörökléshez, s így az idegen hangzásúnak tartott nevek később mégis elfogadottá váltak. A hagyományos névadási gyakorlat felbomlása az 1940-es évektől indult meg. Először a szülő nevére történő keresztelést hagyták el, a nagyszülők iránti tisztelet, illetve a tőlük való anyagi függés még konzerválta nevük átörökítésének szokását. Az egyes községekben megszokottnak tartott nevektől azonban csak az utóbbi 20—30 évben térnek el. Napjainkra a különleges, szokatlan hangzású keresztnevek túlzásba vitt keresése jellemző.

12 Szemléletesen példázza ezt az egyik idős adatközlő véleménye: Fő" köll mán írni, hogy tudjam hogy szólítani. — A kettős keresztnév adása sem régebben, sem napjainkban nem szokás.

13