Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)
VISELET - Parasztviselet Flórián Mária
itt felemlített, kifejezetten nagy egyházi ünnepeken kívül azonban az évközi vasárnapok, a kántorböjt, búcsúk és egyéb helyi ünnepek is szabályozták az öltözködést. így sajátos ünnepe volt Patvarcnak az év tizedik vasárnapja, amikor Jeruzsálem elpusztulására emlékeztek, ezért feketében mentek a templomba. Esetenként, helyenként a föld megművelésével, a termés betakarításával kapcsolatos, a parasztság életében fontos teendőkhöz is tartozhatott valamilyen, hagyományossá vált öltözet. Az őrhalmi legények gyolcsinget, gyolcsgatyát kaptak, korcába százszorszép kendőt, sőt új csizmát is, amikor először arattak. Az itteni leányok kaszáláshoz tiszta fehérbe, gyűjtéshez színesbe öltöztek (VARGA M. Őrhalom, 1952). Kazáron az aratás előtti két vasárnapon festőben vagy Kossuth-gyászban: szukaingben, fekete, apró mintás szoknyában, elébe kötött fekete klottsurcb&n, vállukon festő gyerehaza kendőben (FLÓRIÁN M. Kazár, 1963) körüljárták, gyászolták a határt. Szuhán Péter-Páltól Anna napig - vagyis szinte az aratás teljes időszakában - feketében jártak (ÚJVÁRYNÉ KERÉKGYÁRTÓ A. 1935:113). Másutt búzaszenteléskor a már divatjamúlt, így már régiesnek, gyászosnak tartott kallott ingvállat vették fel, aratás idején pedig - akár más gyászos alkalmakkor - nem viseltek főkötőt a kendő alatt (MANGA J. Kazár, 1950). Voltak olyan események, amelyekre egész faluközösségek egységesen reagáltak. Az első világháborúban, a mozgósításkor megyeszerte, így Hugyagon is „gyászba borult az egész népség", a kisgyermekekre is kék ruhát adtak (VARGA M. Hugyag, 1952). Ahhoz, hogy a ruhadarabok megválasztásából ilyen sokféle mondanivalóra lehessen következtetni, a mai divatkövető öltözködéstől nemcsak jellegében, de mennyiségében is igencsak eltérő ruhatárra volt szükség. A társadalmi-gazdasági presztízst korábban - az anyagminőségen és a vagyonképző díszítményeken kívül - valóban a tartós, értékként örökölhető sok ruhaféle jelentette. A társadalom magasabb rétegeiben azonban már a 18. században az vált rangjelzővé, hogy ki mennyire tudott lépést tartani a változó divattal. A magyar parasztság örökösödési, kiházasítási szokásai, azaz az egész életre felhalmozott ruhatár következtében a paraszttársadalomban fel sem merülhetett a divat lépéstartó követése. A divatváltás folyamatának furcsasága, hogy a parasztságnak éppen a legszegényebb rétege, a béresek, uradalmi cselédek voltak azok, akik - nem is remélhetve, hogy földvagyonhoz juthatnak - keresetüket minőségében ugyan gyengébb, használt vagy konfekcionált, de a divatot gyorsabban követő ruhákra fordították (ZÓLYOMI J. 1975). A gazdaember számára elfogadhatatlan lehetett a cselédmentalitás, miszerint ha már „nem örökőtünk fődet, állatot, de nagyon szépen őtözködtünk", és hogy a cselédlány a „farán viszi" a vagyonát (KAPROS M. Nógrádmarcal, 1985). így maradt ki átmenetileg a nógrádi gazdaparaszt egyrészt a fölsőbb társadalmi rétegek, másrészt éppen a nincstelenek öltözködésének folyamatos megújulási lehetőségeiből, és csak miután „megszabadult" az életre szóló kelengyében felhalmozott ruhatárától, lépett lassacskán a nyomukba, és fordította városiasra öltözetét. FLÓRIÁN MÁRIA
