Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

NÓGRÁD MEGYE AZ ORSZÁG NÉPMŰVÉSZETI TÉRKÉPÉN Hofer Tamás

dik világháború után alakult pávakörökben, népművészeti versenyeken, állami ünnepségeken is nyilvánosságot, „megerősítést" kaptak. Más Nógrád megyei népművészeti ágak a női viseletekéhez mérhető országos hírnevet nem szereztek. A megye kis falvai - mondhatni az ország hasonlóan szegényes tájainak falvaitól alig különböztek. A kötet idevágó fejezetei nem is kísérleteznek azzal, hogy a település-, az utcakép vagy beltelek-típusok, a lakóházak építészeti leírásakor felhívják a figyelmet valamilyen speciálisan nógrádi sajátosságra. Szeder Fábiánnak az 1819-ben megjelent - és a kötetben is idézett - valószínűleg még a nagy tűzvészek előtt, a 18. században épült „palóc faházról" írott sorai sem nógrádi, hanem ipolysági házról tájékoztatnak. A 19. század második felében készült tagosítási térképek szerint is - amelyek gyakran az épületek falanyagát is jelezték - Nógrád megyében a borona- vagy zsilipéit technikával készült gerendaházak és a vályog-, téglaházak még akkor tájt is körülbelül egyenlő arányban voltak. Ezek épületbeosztása jellemző különbséget nem mutatott, legfeljebb ágasfás-szelemenes vagy szarufás tetőszerkezetükben tértek el egymástól. Az, hogy a szabadkémény megjelenése előtt a füstöt egy kemenceszáj feletti kürtőn át a padlástérbe terelték, szintén nem csupán nógrádi sajátosság. Úgy tűnik, a 19. század elejéig, az oromfalak megjelenéséig, csak az épületek aránya, anyagválasztása, esetleg szép kivitelezése lehet említésre méltó. Az 1850-es évektől a falazott oromfalak mellett megjelentek a deszkaoromfalak is. Az utcai homlokzat vakolt virágdíszei, szoborfülkéje csupán néhány módos család házát díszítették. A 19-20. század fordulójától a fűrészelt mintákkal díszített oromdeszkák, az ugyancsak fűrészeken díszes tornácmellvédek és a faragott tornácoszlopok már elterjedtebbek voltak. Ezek kistáji változatai nem faluközösségekhez igazodtak, hanem az elérhető építőmester, az ácsmester ügyességéhez, ízléséhez, amely jellemző lett arra a körzetre, ahol az illető mester működött. A teljes füstmentesítésig, a lapos, illetve a búbos kemence megjelenéséig a lakóházak belsejét is legfeljebb csak ünnepekre díszítették fel a kárbecslésekben emlegetett takácsszőtte és hímes végű abroszokkal, mázas kerámiával. Ámbár Poltár, Zelene, Gács környékén és Losonc táján tűzálló főzőedényekhez és Losonctól délre tárolóedényekhez alkalmas agyagot bányásztak, a megye parasztháztartásaiban a cserépedények többsége megyén kívüli fazekasközpontokban, Gömör megyében, Bakabányán és az akkor Heves megyéhez tartozó Pásztón készült. Elmondható, hogy Nógrád megyében jelentős, karakteres fazekasközpont később sem jött létre. A füstmentes házba már festett bútorokat, ágyakat, ládákat, tányértartó fogasokat is beállíthattak. Közülük a 18. század végén említik először a Duna menti vásárokban beszerzett „komáromi" kelengyeládákat és ágyvégeket, amelyek jelzője is utal távoli készítési helyükre. Emellett bükkfából ácsolt lisztes- és ruhásládákat, azaz szekrényeket is kaphattak a leányok ruháik tárolására, amelyek Gömör megyéből, a 19. században Szuhahutáról is származhattak. Ugyancsak Gömör felől, rimaszombati közvetítéssel terjedtek dél felé a középkék vagy hal-