Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

NÓGRÁD MEGYE AZ ORSZÁG NÉPMŰVÉSZETI TÉRKÉPÉN Hofer Tamás

vány vörös alapon feketével márványozott bútorok, amilyenek idővel kisterenyei, maconkai asztalosműhelyekben is készültek. A szécsényi asztalosok a komáromi ágyvégek, ládaelők felületosztását és talán a losonci virágozás stílusát követve idővel bekapcsolódtak a megye ellátásába. K. Csilléry Klára valószínűsíti, hogy a keskeny, vízszintes mezőkre osztott felületen apró virágokkal kifestett bútorok Losoncon és Ipolyságon készülhettek, ám e jelentősnek vélhető, a nógrádi bútorkészítésre jellemzőnek mondható asztalosközpontokkal a kutatás mélyebben még nem foglalkozott. Kialakult viszont a „padhátbetétes" lócák egészen sajátos díszítési módja. Ezek mesterei faragáshoz értő pásztorok, parasztemberek, parasztasztalosok voltak, akik az áttört támlájú padokat és a kivételesen áttört támlával készített egyéb bútorokat, székeket, asztalt figurális faragásokkal díszítették. Ennek az országosan is egyedülálló díszítési módnak készítési központja a Karancs vidéke volt, termékeik azonban Ipoly menti, sőt dél-gomöri falvakba is eljutottak. Ezek a faragások, egy szűk körben elterjedt „művészi" lelemény kis számban készült és fönnmaradt emlékei, amelyek ábrázoló törekvéseikkel, huszár és katona alakjaikkal, az erdő életéből, a pásztorok világából vett jelenetsoraikkal nagyon magasan állnak a magyar népművészet összképében. Rangjukhoz képest kevésbé ismertek és elismertek a házbelsőt és az öltözetet díszítő Nógrád megyei szőttesek és hímzések. A 18. század közepi kárlistákon, hagyatéki leltárakban legalább olyan arányban szerepelnek a veres síkú takácsszőttesek, selyemmel kivarrott fejre való kendők, ingvállak, mint a Dunántúl vagy az Alföld falvaiban, városaiban. Kapros Márta tanulmányából kitűnik, hogy a takácsmesterek alacsony száma miatt minden bizonnyal megyén kívüli mesterek termékeire is rászorultak, és az is, hogy mesteremberek hiányában, Nógrádban feltétlenül nagyobb szerepe volt a vászonféleségek házi előállításának, mint a híres takácskörzetekben. A kötetnek érdeme, hogy a nógrádi parasztszőtteseknek, ennek az eddig a kutatásban háttérbe szorult népművészeti ágnak, kistájankénti, falucsoportonkénti változatait is megkülönböztette. Új eredmények láttak napvilágot a „palóc hímzésekkel" kapcsolatban is. A köztudat csupán a 20. század elejének színes, szabadrajzú hímzéseit tartja számon. A felföldi sajátságokat mutató történeti hímzések nógrádi adatait összefoglalva azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a szálszámolásos kézimunkák minden stílusrétege megtalálható volt Nógrád területén is, vagyis e tekintetben sem maradt ki az országos trendekből. Az új stílusú hímzések három jellegzetes nógrádi körzete már eddig is ismert volt Manga János és Dajaszászyné Dietz Vilma kötete nyomán. Kapros Márta érdeme, hogy most - szinte a viseletcsoportokhoz hasonló tagoltságban - sokkal variáltabb képet adott az új stílusú hímzések 20. századi, nógrádi változatairól. Különösen szerencsés helyzetben voltak a megye pásztorművészetével foglalkozó kutatók, elsősorban Madarassy László és Manga János, akik még személyesen találkoztak néhány kiváló faragó pásztoremberrel, mert így többnyire név szerint is ismert faragókhoz köthető-