Bagyinszky Istvánné szerk.: A Losonci 23. gyalogezred a Don-menti harcokban 1942-1943 (Salgótarján, 1993.)

Kamarás Oszkár: Visszaemlékezés a salgótarjáni 53/III. zászlóalj doni harcaira

A támadás másnap hajnalban utcai harcokkal folytatódott, egy alkalmi égiháborúval is fűszerezve egész nap tartott, és csak az esti órákra sikerült elérni a kitűzött támadási célt: Storoshevoje keleti szegélyén, a Don jobb partján húzódó mészkőszikla vonulatot elfoglaltuk, számba vettük megmaradt erőinket, és megkezdtük beásásunkat. A hazaszállításunk előtt kiadott hadosztály búcsúparancs a szeptemberi eseményeket így értékelte: "A Don könyökben megismételt csatában Storoshevoje elfoglalása el nem múló örök tanúbizonysága a 20.k.ho. magasra szökött hősi erényeinek és önfeláldozó vitézségének." Mily büszkék is lehetnénk erre, ha nem lenne mögötte a nagy MIÉRT! Miért volt szükség erre a dicsőségre, ami oly sok felesleges véráldozatba került? Akkori alakulatom, a balassagyarmati 23/11.6. századának létszáma a támadás megindulásakor 154 fő volt. Ebből a támadás végére 65-en maradtunk. Eleseit 16, megsebesült 46, eltűnt 7 fő. A losonciaknak, gyarmatiaknak és tarjániaknak a téli védőharcok idején is bőven kijutott a javából. 1942. novemberében az53/III.zlj. megfogyatkozott népe Storoshevoje és Uriv között az otittchikai erdővel szemben egy hevenyészetten kiépített védőkörletet vett át a németektől. Elsővonalbeli bunkereink, lövészárkaink és tüzelőállásaink az oroszok hasonló állásaitól 150-200, de helyenként mindössze csak 40-50 méternyire voltak. A bunkerek csak azért nem omlottak össze, mert a tél fagya összetartotta a nedves földet. Állóharcok időszaka volt ez kisebb-nagyobb vállalkozásokkal, csetepatékkal, a váltás érkezésérevaló reménytelen várakozással. Csak az otthonról érkező tábori posta jelentett némi éltető reményt a 2 óra szolgálatból, 2 óra