Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2018 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 41. (Salgótarján, 2018)

Várkonyi-Nickel Réka: Az Acélgyár emlékezete a tréfás elbeszélések tükrében

va végeztem. Ezek az alábbiak: 1. Színfoltok a gyárból3 2. Aranyos acélgyári atyafiak4 3. Esetek - Emberek - Emlékek5 4. A kétezredikre várva6. Vertich József széleskörű gyűjteményei közül ezt a négyet találtam a fennmaradt anekdoták szempontjából a legizgalmasabbnak, hiszen minimálisan írja át, vagy magyarázza a történeteket a gyűjtő, szemben a tematikus köteteivel, a sportról szóló Sportoló elődeink - elődeink sportja7, vagy az acélgyári színjátszásról szóló: Hogy volt...8 kötettel. A vékony könyvecskékben található humoros történetek közül nem mindegyik sorolható az anekdota műfajába, de túlnyomó többségük megfelel a Magyar Néprajz Népköltészet kötetében Sándor István által megfogalmazott műfajleírásnak: „Rövid, mulatságos történet, amely személyt, típust, helyzetet, állapotot egyszerű cselekménnyel, párbeszéddel és ötletes csattanóval jellemez... [...] Bár írásban, nyomtatásban évszázadok, sőt évezredek óta rögzítik a műfaj válogatott típusait és változatait, valójában csak élőszóban, az előadók közvetlen tolmácsolásában mint életjelenség éri el teljes hatását.”9 A kötetekben található anekdoták java része visz- szaköszönt az interjúk alatt is. Az interjúalanyok kérdésemre elmondták, hogy ezeket a jól ismert humoros történeteket munkába menet, ünnepségeken, társas együttlétek alkalmával mesélték egymásnak. Tekintettel arra, hogy jelen tanulmányomban elsősorban az acélgyárról és az acélgyári kolóniái életről kialakult képet kívánom vizsgálni, és nem az anekdotákat mint a munkásfolklór egy jelentős, narratív műfaját, így a folklórkutatás szemszögéből írott tanulmánnyal adós maradok.10 11

A történeti előzmények közt mindenképp meg kell említenem, hogy Salgótarján a második világháború előtti kapitalista iparvállalatok egyik legjelentősebb vidéki központja volt mintaértékű ipari kolóniáival és munkásjóléti intézményeivel, egészen a második világháborúig. A vállalatok közül magasan kiemelkedett (országos szinten is) a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt., röviden: az acélgyár.11 A 18. század végén felfedezett tarjáni kőszéntelepek kitermelését csak a 19. század közepén kezdték meg. 1861-ben megalakult a Szent István Kőszénbánya Társulat,12 amely 1868-ban állami közreműködéssel Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársasággá13 alakult. Az Észak- Magyarországról, elsősorban a szlovák területekről érkező bányászok betelepedése pedig jelentős mértékben megnövelte a település lakosságát.14 Lakáskörülményeiket a folyamatosan épülő munkáskolóniák jellemezték. 1867-re a község már 172 házból állt.

A nagy lendülettel meginduló vasútépítés befejezésével, 1867 májusától összeköttetésbe került a fővárossal.15 Gróf Andrássy Manó, akit a hazai vasiparban betöltött szerepe miatt „Vasgrófnak” is neveztek, felkarolta a felső-magyarországi iparvasút ügyét is, hiszen a

3 VERTICH 1986

4 VERTICH 1992

5 VERICH 1997

6 VERTICH 1999

7 VERICH 1993

8 VERTICH 1987

9 SÁNDOR 1988: 167.

10 A munkásfolklór kutatásokról, illetve az anekdotakutatásokról bővebben lásd pl. az alábbi műveket: DÉGH 1947; NAGY 1962; KATONA 1977; NAGY D. 1987; NAGY D. 1978;UJVÁRY 1988; NAGY 0.1983; MAGYAR 2009

11 Az életmóddal bővebben foglalkoztam monográfiámban: VÁRKONYI-NICKEL 2017. A tanulmányban előforduló interjúrészietek szintén az említett kötetben kerültek először publikációra.

12 SZVIRCSEK 1997:23.

13 A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt-ről részletesen lásd DZSIDA 1944.

14 MNL NML XI-5. 6. doboz Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. iratai Munkástörzskönyvek

15 HORVÁTH 1997:12.

156