Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2017. Tanulmányok a 70 éves Praznovszky Mihály tiszteletére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 40. (Salgótarján, 2017)
Irodalomtörténet - Csongrády Béla „…a gyönyörök völgyében” – Két korszak a Palócföld élén
mű játékát és a volt debreceni színigazgató, Taar Ferenc Jöjjön el a te országod” című egyfelvonásosát. A rovatrend nélkül megjelent írások között sok volt a tanulmány, szociográfia, esszé, megemlékezés. A nógrádi vonatkozások miatt feltétlenül említést, kiemelést érdemel Kovács Sándor Ivánnak, az ELTE professzorának „Szép szónak szárnyát nem szegik” (Pázmány Péter) című felföldi íróportrékat tartalmazó sorozata, amelyben Balassi Bálintról, Rimay Jánosról (kétszer) és Pázmány Péterről értekezett. Abban az esztendőben volt száz éve, hogy Egerben megszületett Rajeczky Benjamin, a Pásztóhoz szorosan kötődő ciszterci szerzetespap, a népzene és a gregorián nemzetközi hírű kutatója, a Budai Szent Imre Gimnázium egykori legendás tanára, akire Tari Lujza emlékezett a hatos számban. Több írás is foglalkozott a Tokaji írótáborral, Nyéki Lajos Párizsból nézve elemezte a Tragédiát, Sz. Győrffy Sarolta salgótarjáni gyermekkorára emlékezett, Tóth Anna az 1956-os acélgyári munkástanács működését idézte fel, Payer Mariann a Salgótarjánban élő fiatalok jövőképét elemezte. Az évfolyamot érdekes - mások mellett dr. Bartha Lászlóval, Nógrád megye főjegyzőjével, Földi Péter festőművésszel, Kertész Gábornéval, Márai Sándor sógornőjével, Tőzsér Árpád pozsonyi költővel készült - interjúk is gazdagították. A művészeti témájú írások közül több is foglalkozott például Bojtor Károly festőművésszel, ifj. Szabó István szobrász íróportréival. A 2001-es számokból nem hiányoztak a könyvismertetések, és sajnos két nekrológ is helyet követelt magának: abban az évben hunyt el két költő: a salgótarjáni gyökerű Szepesi József és Csikász István Balassagyarmaton. Az illusztrációs mellékletekben számos nógrádi művész alkotásai jelentek meg, s nem érdektelenek az úgynevezett „vegyes” műfajú közlemények sem, mert hogy köztük volt a Madách-, Mikszáth- és Gerelyes-pályázatokra való felhívás, sőt a decemberi különszám legvégén már a 2001-es Madách- és Mikszáth-pályázatok díjazottjainak listáját is közölte. Mi sem természetesebb, mint hogy a főbb jellemzőket tekintve a következő évben - majd az azt követő évfolyamokban is - folytatódtak a 2001-ben körvonalazódott tendenciák. 2002-ben például a versek mellett képviseltetett az elbeszélés, a novella, a regény- részlet, az önéletrajz és a filmkönyv műfaja. (A tájékozódást megkönnyíti az egész éves tartalomjegyzék.) Maradtak a tanulmányok, szociográfiai írások, esszék, interjúk, tudósítások, riportok is, amelyek közül nehéz és igazságtalan bármit is kiemelni. Szigeti Gábor például a 2-es számban „A tragédia kálváriája” címmel értekezett a 2002. március 15-én felavatott új Nemzeti Színház Szikora János rendezte nyitóelőadásáról, közvetlenül utána Kerényi Ferenc idézte meg az akkoriban elhunyt Lukács Margitot, „Az ember tragédiája” valaha volt egyik legemlékezetesebb „Éva”-ja emlékét. Az ötös számban Dukay Nagy Ádám beszélgetett Alapi István Salgótarjánból elszármazott gitárossal, a hatosban köszöntötte a lap az akkor Nobel-díjat kapott Kertész Imrét. Az évfolyam azért is volt különleges, mert abban az esztendőben a szerkesztőség az évi „szokásos”, ha úgy tetszik „rendes” hat lapszám mellett két különszámot is megjelentetett: a költészet napit ugyanis követte a nógrádi megyeszékhely 1922-es várossá nyilvánításának nyolcvanadik évfordulójára napvilágot látott összeállítás. Éppen jelentősége, újszerűsége miatt lehet érdekes e helyütt is kiemelni Praznovszky Mihály utószavának meghatározó gondolatait: „Mondják, nem kerek évforduló az, amiről most Salgótarjánban megemlékeznek. Valóban igaz, a 75 vagy éppen a 100 inkább tűnik misztikusnak, ismertnek, mintsem a nyolcvanas szám. De hát könnyű annak beszélni, akinek a környezetében (Veszprémben: Cs. B.) van egy 1000 esztendős vár, egy 600 éves templom, 350 éves gimnázium, de legalább egy 100 esztendős újság. Ám mit kezdjen magá268
