Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2017. Tanulmányok a 70 éves Praznovszky Mihály tiszteletére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 40. (Salgótarján, 2017)
Irodalomtörténet - Kelecsényi László: Zsenik egymás közt – Kosztolányi és Krúdy kapcsolatáról
rad az irodalmi élet főáramában - finoman fogalmazva. Ám nem feledkezik meg Krúdy- ról: publikációs lehetőséget nyújt számára az általa szerkesztett Vérző Magyarország című antológiában. Krúdy ott megjelent írását (Az utolsó garabonciás) a rendszerváltásig nem közölték a szerkesztők, sőt, a bibliográfiából is kimaradt. Hosszú szünet után, 1926-ban bukkanhatunk újabb nyomra. Kosztolányinak a Margitszigeten sétálva eszébe ötlik, hogy milyen remek novellákat olvasott a Nyugatban. Krúdy akkor rendszeresen publikált a legrangosabb folyóiratban, s egy ideig a lap fejlécén főmunkatársként szerepelt a neve. Nosza, tollat ragadott, és nem késlekedett közölni, még mindig mily nagyra tartja, amit Krúdy csinál: „három utolsó novellád, mely a Nyugatban jelent meg, [...] meglepett. Utálok bókolni és kedveskedni. De a mai sivár termelés közepette jólesik közölni veled, hogy ezek a csöndesen ballagó, a kedélyesség álorcájában járó írások olyan remekművek, amilyeneket - érzésem szerint - eddig még te sem alkottál. [...] Ha külföldi lennél, már tanulmányokat közölnének rólad lapjaink.”6 A három elbeszélés, melyekről szó van (Isten veletek, ti boldog Vendelinek, Emeletes lak a Duna mentében, Egy pohár borovicska és következményei) valóban Krúdy novellisztikájának csúcsait jelentik. Bele is kerültek abba a gyűjteményes kötetbe, melynek szülőapja maga Kosztolányi. A költő a Pen Club elnökeként látogatást tett Angliában, és találkozott az akkori magyar területi követeléseket lelkesen támogató Lord Rothermere-rel. A beszélgetés során szóba került a honi írók meglehetősen nyomorúságos anyagi helyzete. A jószívű főrend a csekkfüzete után nyúlt, és kitöltött egy ezerfontos bankutalványt. Kívánsága szerint az elmúlt esztendő legjobb irodalmi művének kell megkapnia. Kosztolányi nem tudta, miféle viharfelhőket gyűjt ezzel a vállalással a feje fölé. Döntenie kellett, ki vagy kik kapják a díjat. Bátran választhatott, mert csalhatatlan minőségérzékkel rendelkezett. Úgy gondolta, hogy az egyik jutalmazottnak feltétlenül Krúdy Gyulának kell lennie (a másik Móricz Zsigmond lett). Az 1932. február 5-i ülésen ítélték oda a díjat. Kosztolányi elnöki beszédében jelezte, hogy olyanokat kell jutalmazni ezzel, akik irodalmunk kiemelkedő alakjai, és európai mércével is eredeü szerzők. Sok a nyomorgó író, ezért a díjat nem szociális szempontok szerint kell kiadni, hanem mintegy elismerésként. Az elvekkel még talán egyetértett a vezetőség, de a személyekkel nem. A döntés után éles vita kezdődött. Nem szakmai, hanem politikai szempontok mentén. Krúdy természetesen nem politizált, közvetlenül Móricz sem, ám a jobboldali írógarnitúra mégis testületileg megsértődött. Herczeg Ferenc, Császár Elemér, Pékár Gyula kilépett a vezetőségből. Kisvártatva József főherceg is lemondott a védnöki tisztéről. Á vége az lett, hogy Kosztolányi - megelégelve a méltatlan támadásokat - úgyszintén lemondott elnöki tisztéről. A bajok ezzel nem értek véget. A kiírásban ugyanis szerepelt az a feltétel, hogy a kiválasztott szerző egy az évi kötetére kapja a díjat. Krúdy Gyulának abban az évben viszont nem jelent meg kötete. Nosza, gyorsan meg kellett szervezni egy kiadványt. Az összeállítással nem volt gond, hiszen jobbnál jobb írásai vártak arra, hogy gyűjteményes kötetben nyomdafestéket lássanak. De a nyomdaszámlát is ki kellett fizetni. így jelent meg, szerzői kiadásban, 1931-es címlappal, valójában már 1932-ben Az élet álom című kötet. A nyomda hitelezett a szerzőnek, a díj javarésze elment a többi hitelező kifizetésére. Ám Kosztolányi Dezső erről igazán nem tehetett. 6 KOSZTOLÁNYI: Levelek - Naplók. Osiris, 1996, 551. p. 218
