Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2016 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 39. (Salgótarján, 2016)
Természettudomány - Angyal Zsuzsanna: Tájidegen elemek – a Salgótarján környéki alakkúpok morfológiai és ökológiai vizsgálata
(Humilius tupuhis). 15 és 20 m között tapasztalható egy váltás a domináns növények terén: a nád eléri az 1,5-2 m magasságot és a 100%-os borítást. A nád alatt a salakfelszínen sok a mezei ászát (Cirsium arvense), bojtorján (Arctium lappa) és a sédkender (Eupalorium cannabinum) csíranövénye. Néhány csertölgy (Quercus cerris) -magonc is előfordul, de a nád nagyfokú árnyékolása miatt nem valószínű azok tartós túlélése. A nád dominanciájának növekedésével párhuzamosan a siskanád jelentős mértékben visszaszorul, s egészen 30 m magasságig csak szálanként fordul elő. E fölött a nád borítása fokozatosan csökken s ismét átveszi vezető szerepét a siskanád. 35-40 m között feltűnően sok a mezei ászát, s eddig húzódik fel a nád a salakkúp oldalán. A következő ötméteres sávban 90%-os borítással uralkodik a siskanád, mellette csak a mezei ászát fordul elő. 45 m fölött már nincs összefüggő növénytakaró, kisebb foltokban még él a siskanád egészen 57 méterig (5. ábra). Ahol a növényzet nagyobb mértékben benőtte már a salakfelszínt, ott a felszínközeiben már megindult a humuszanyagok képződése és felhalmozódása, helyenként akár 10 cm-es mélységben is. Északnyugati oldal Ez a növényzettel nagyobb mértékben és magasságban (egészen 80 méterig) benőtt oldala az idősebb salakkúpnak. A transzektben fellelhető fajok száma több mint kétszerese a DK-i lejtő fajszámánál: összesen 59. A salakkúpokat egy kisebb, tál alakú völgy szélén rakták le, egykori vizes élőhelyen. Ennek bizonyságaként még most is élnek itt olyan fajok, amelyek az üde vagy nagyobb vízigényű közösségek jellemzői, pl. a fehér fűz (Salix alba), kutyabenge (Frangula alnus), a parti sás (Carex acutiformis), nagy csalán (Urtica dioica), réti perje (Poa pratensis), kisvirágú őszirózsa (Aster lanceolatus) vagy a már fentebb említett komló, sédkender és a magas aranyvessző. A vizsgált salakkúp úgy helyezkedik el, hogy ÉNy-i lejtője ebbe a hajdani vizes élőhelybe nyúlik bele, így a vízigényes fajok erről az oldalról viszonylag könnyen kolonizálták a meddőhányót. Az alsó 15-20 méteren az 5-6 méter magasságot is elérő fás növények dominálnak: erdei fenyő (Pinus sylvestris), rezgőnyár (Populus tremula), nyír (Betulapendula), kecskefűz (Salix caprea), kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), csertölgy (Quercus cerris), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), fagyai (Ligustrum vulgare) és az akác (Robinia pseudo-acacia). A salakkúp legalján kialakult kisebbfajta erdő lágyszárú szintjében uralkodó a DK-i oldalon is tömegesen előforduló siskanád (Calamagrostis epigeios). Említést érdemel ebből a zónából a vizes élőhelyekre jellemző komló, ebsző- lőcsucsor, sédkender, a mezei sóska (Rumex acetosa), a csomós ebír (Dactylis glomerata) és a közönséges hölgymái (Hieraríum lachenalii). Legnagyobb fajgazdagságot a 15-25 m közötti zónában regisztráltunk. Felfelé haladva a kúpon, a siskanád dominanciája egyre csökken és 40 m magasság után már csak szálanként található. Növekszik viszont a magas aranyvessző (Solidago gigantea) gyakorisága és megjelenik a bolygatott élőhelyekre jellemző martilapu (Tussilago farfara). A lejtőn 55-60 méter magasságig jelentős mértékű a humuszanyagok felhalmozódása. A felszínen jelentős borítást érnek el a mohák és a zuzmók. Közülük kiemelendő egy savanyúságjelző szőrmoha, a Polytrichum juniperinum. 65 méter fölött a fás növények már erősen visszaszorulnak, lágyszárúak uralják a növényzetet. A felső 20 méteren a fás növényfajokat már csak az erdei fenyő, a kecskefűz, 258
