Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2014-2015. R. Várkonyi Ágnes (1928-2014) emlékére - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 38. (Salgótarján, 2015)
Történeti ökológia - Szepessy Gábor: Keskeny nyomtávú vasutak és környezetalakító hatásuk a Karancs-Medves vidékén
a szenet, innen a lovak lejuttatták az első siklóhoz, ahol a telt csilléket leeresztették, az üreseket pedig felvontatták. A következő siklóknál is hasonló eljárást alkalmaztak. A lovak a harmadik sikló után már sík terepen tették meg a gyárig hátralévő, körülbelül két kilométernyi távolságot.21 Ez a szállítási mód azonban meglehetősen költségesnek és lassúnak bizonyult. Az egyre növekvő gyári igények kielégítésére más megoldást kellett választani. Borbély Lajos gyárigazgató 1880-ban vetette fel először egy fogaskerekű vasút megépítésének lehetőségét. Javaslata hamarosan valósággá vált: 1881 tavaszán elkészült hazánk első, ipari célt szolgáló, keskeny nyomtávú fogaskerekű vasútja. A gőzüzemű kisvonat az acélgyárba szenet, a salgói tárókhoz bányafát és a bányaüzem egyéb szükségleteit szállította. Mindezek mellett biztosította a dolgozók élelmiszer-ellátását és közlekedési lehetőségét. A vasútvonal hossza a gyári kazánháztól a salgóbányai I. számú rakodóig 5830 méter volt, miközben 222,6 méternyi szintkülönbséget győzött le. A szerelvények a gyárteleptől 2063,4 méter hosszú adhéziós pályán futottak ki, 19,6 ezrelékes átlagos emelkedéssel. Ezt követte egy 1030,8 méternyi fogasléces szakasz, legkisebb 24,4 ezrelékes, legnagyobb 104,8 ezrelékes emelkedéssel. Az iparvasút következő, 969,2 méternyi pályája A salgóbányai fogaskerekű a Kútháznál (forrás: Domyay Béla Múzeum) ismét adhéziós volt, 11,7 ezrelékes átlagos emelkedéssel. A gőzösök a második fogasléces, 671,2 méter hosszúságú, 88,2 ezrelékes átlagos emelkedésű szakaszon érték el a teljes vasútvonal legmeredekebb részét (105,4 ezrelék). A vonatok a hátralévő 1095,4 méternyi távolságot ismét adhéziós pályán tették meg.22 21 VERTICH József: Volt egyszer egy fogaskerekű. Salgótarján, 1990. Múzeumbaráti könyvek. 13. p. (továbbiakban: VERTICH 1990.) 22 Uo. 15-16. p. 107
