Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2013 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 37. (Salgótarján, 2014)
Művészettörténet - K. Peák Ildikó: „Concerto bizarro” – Gulácsy Lajos utolsó alkotásai a Mihályfi-gyűjteményben
Gulácsy 1914 májusában szeretett Velencéjébe utazott, ahol ismét találkozott Silvio Sartorival, Budapestről megismert jó barátjával. A művész jó kedvvel, lelkesülten vágott neki az újabb olasz tanulmányútnak, az átmeneti borongós, zaklatott időszak után művészete ismét kiteljesedett, s hangulata is kiegyensúlyozottá vált. A lelkesen elkezdett alkotó munka mellett több ízben vendégeskedett Sartoriéknál. Ebbe az ideálisan kezdődő életbe tört be hirtelen június 26-án a trónörökös meggyilkolásának, majd július 29-én, a háború kitörésének híre, mely különösen felzaklatta Gulácsyt. Úgy tűnik, mintha a világégés kirobbanása okozta volna azokat a pánikrohamokat, melyekkel megkezdődött Gulácsy lassú és végleges szellemi és testi pusztulása. Az elemi erővel kitörő üldözési mánia táptalajául a valóság szolgált. Folyamatosan rettegett attól, hogy besorozzák, kémek üldözik, mert katonaszökevénynek tartják, víziói egyikében végignézte saját kivégzését. A helyzet tarthatatlanná válása miatt - több öngyilkossági kísérletet követően - előbb kórházba, majd szanatóriumba szállították. A jó barát, Sartori folyamatosan tájékoztatta levélben Gulácsy édesanyját a művész aktuális állapotáról. A levelekből egy hullámzó állapot rajzolódik ki előttünk, ahol a pillanatnyi nyugodt, feleszmélő periódusokat, amelyekben a szanatórium személyzetének ajándékként készült kis művek is születtek, újabb és újabb zavarodott napok követték. 1915 januárjában édesanyja hazavitte Gulácsyt, aki soha többé nem tért vissza Itáliába. Állapota átmenetileg javulni látszott, úgy tűnt, az életmű is töretlenül folytatódik. Ebben az időszakban figyel fel rá Kassák Lajos. Gulácsy egy rövid időre bekapcsolódik majd a Kassák köré csoportosuló MA mozgalmába is, radikális művészekkel állít ki. 1916 és 1918 között egyébként Gulácsy művészetében egy utolsó, intenzív alkotó korszak bontakozik ki. 1915 májusától 1917 januárjáig egyébként nincs nyoma, hogy orvosi kezelésre szorult volna, ezután azonban megszakításokkal a budapesti Moravcsik-klinika betege. Állapota fokozatosan romlik, 1919. júliusában véglegesen bevonul a klinikára, amelyet csak 1922 szeptemberében hagy el, kezelőorvosa kíséretében, hogy részt vegyen az Ernst Múzeumban gyűjteményes kiállítása megnyitóján. Bár többen gratulálnak, a leírások szerint Gulácsy már nem tudja, hol van és pontosan mi történik, de mindenkivel a tőle megszokott kicsit cikornyás udvariassággal viselkedik. 1924. április 25-én Gulácsyt gyógyulatlanul átszállították a Lipótmezei Gyógyintézetbe, melyet haláláig - 1932. február 21-ig - már nem hagyott el. Bár 1918 után készült alkotása nem maradt fenn, a feljegyzésekből tudjuk, hogy a Moravcsik-klinikán töltött időszakban és az első lipótmezei években még az ápolók több ízben igényeltek számára rajzolásra és írásra alkalmas ív papírt, ám ezek a rajzok nem maradtak fent. Skizofréniája egyre inkább elhatalmasodott rajta, bár 1928-ban még válaszolt a hozzá intézett kérdésekre. 1929-ben Lipótmezőn meglátogatta Bálint Jenő, aki még - talán utoljára - szóra tudta bírni Gulácsyt, azután a művész halálhíréig nem tudunk semmit róla, valószínűleg egyre inkább a katatónia állapotába került. A korábbiakban említettük, hogy Gulácsy utolsó igazi alkotói korszaka 1916 és 1918 közé tehető. Az ebben az időszakban keletkezett művek különleges helyet foglalnak el munkásságában. Rajzok mellett számos nagyméretű festmény is született ebben az időszakban. Színviláguk még a régi, ám különös, szétfolyó formák, látomásos lények népesítik be ezeket a képeket. Gulácsy még 1913-ban festette a Rococo concerto című nagyméretű vásznat. Valamikor 1918 előtt a képet szétszabdalta. A három részre szétvágott kép középső része - maga a koncertjelenet - elveszett. A két megmaradt képszélet a művész átfestette. A Rózsalovag s Az ópiumszívó álma című, ily módon keletkezett alkotásokon az elmosódott, álomszerű figurák mintha a víz alá merülve élnék furcsa, irracionális életüket. Különös hínárok, lápi nö236
