Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2013 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 37. (Salgótarján, 2014)
Múzeumtörténet - Patay Pál: Hat és fél év a Palóc Múzeumban
lény csontokról lévén szó, Lipthay ment ki elvégezni a munkát. Negyednap Manga szólt nekem, nézzem meg, mit csinál Béla, mert a 100 forintnak már el kellett fogynia. A helyszínre érve egyből láttam, hogy az eddig elvégzett földmunka bére jóval meghaladja a 100 forintot.- Megtoldottam a magaméból - felelte, amikor kérdőre vontam. Amikor 1957-ben Manga Budapestre, magasabb állásba távozott, és Fehér Jutka ideiglenesen átvette a Múzeum vezetését, sietett gondoskodni, hogy Béla fizetését felemeljék. Második teremőre is lett ekkortájt a Múzeumnak, Iványi József. Balassagyarmati ember volt és eredetileg jogot végzett. A második világháború idején, a kassai Tanfelügyelőségen dolgozott. A háború után nyugdíjasként az otthonában, Gyarmaton élt. Egy szép 1952 májusi napon egy Paczolay nevű, ugyancsak nyugdíjas ismerősével a Múzeum körüli liget egyik padján élvezte a napsütést. Egyszer csak megállt előttük két fiatal.- Mit topjátok itt a napot, reakciós munkakerülőik - förmedt rájuk az egyik, és hogy a szavának nagyobb nyomatékot adjon, le is kent egy pofont Paczolaynak. Jopi bácsi ismerte Mangát. Szaladt is hozzá; nem tudná-e őt valahogyan a Múzeumban alkalmazni. Ezzel nem lenne „munkakerülő". (Ez akkoriban főbenjáró bűnnek számított.) Hogy tehermentesítse Ottó bácsit, Manga teremőri állást ki is járt neki. Lelkiismeretesen végezte a feladatát, de jól érezte magát akkor is, amikor nem volt látogató. Ebben az időben került hozzánk egy fiatal régész is, Bokor István. Egyike volt az 1950 körüli években azon három régésznövendék egyetemistának, akiket a párthű magatartásuk miatt nemcsak a hallgatótársaik, de még a tanszemélyzet is respektált. Szinte még a hivatásos régészek is. De amíg a másik kettő megszerezte a diplomáját, ő adós maradt azzal. Mégis a párt szolgálatában szerzett érdemei elismeréséért ígéretet kapott, hogy mihelyt megszerzi a diplomáját, azonnal kap állást egy vidéki múzeumban. így került 1952-ben a Palóc Múzeumba. Fiatal házas volt, de anyagilag igen szűkiben a pénznek. így nem volt lehetősége lakást szerezni a városban. Manga ezért rendelkezésére bocsátotta a második emeleten a melléklépcsőház melletti - eredetileg illemhelynek szánt - kis helyiséget. Itt húzták meg magukat. Részt vett ugyan az 1953. évi, néhány napos benczúrfalvai ásatásomon, néhány leletbejelentésre ki is szállt vidékre, de jelentősebb szakmai munkásságról (és érdeklődésről) nem tett tanúbizonyságot. így, amikor 1954-ben a közszférában általános létszámcsökkentést hajtottak végre (amit akkor racionalizálásnak neveztek), a Minisztérium - bizonyára Manga információi alapján - elbocsátotta. Bár a kormányrendelet szerint a racionalizálást nem lehetett megfellebbezni, ő ezt mégis megtette. A Salgótarjáni Munkaügyi Döntőbíróság ki is tűzte a tárgyalást. Ezen - mivel Manga más elfoglaltságra hivatkozva - nem tudott (vagy nem akart) elmenni, nekem kellett a Múzeumot képviselni. Bokor az őt ért sérelem legfőbb ellenérveként azt hozta fel, hogy a Palóc Múzeumban ő az egyetlen, aki „muzeológus” diplomával rendelkezik. Válaszomban igazat adtam Bokor ezen állításának, minthogy Mangának is, nekem is „csak” doktori diplománk van. A bíróság el is utasította a fellebbezést. Amikor eljöttem Gyarmatról (1957.1. 18.), az említetteken kívül még négyen voltak a Múzeumnál. Kovácsné, egy tanár felesége, hosszabb ideje félállásban adminisztrációs, gépírói feladatokat látott el. Fehér Judit, mint néprajzos 1956-ban (vagy már 1955-ben?) lett a munkatársunk. Szeghalmi paraszt család gyermeke, a nagyapja juhász volt. Értelmes, józan gondolkodású lánynak ismertem meg. Mint maga mondta nekem, serdülő korában elhitte amit a kommunisták hangoztattak, hogy az eszméik megvalósulásával 12