Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2013 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 37. (Salgótarján, 2014)
Múzeumtörténet - Patay Pál: Hat és fél év a Palóc Múzeumban
fog az ország felvirágozni. Ezért, mint sok diáktársa is, maga is ennek érdekében kívánt az életben tevékenykedni. De előbb-utóbb belátta, hogy a valóság éppen ellentéte a propagandának. Megismerve Lipthay Bélát és Trautwein Ottó bácsit, igen messze állt az osztályharctól. Kedves, rokonszenves, hasznos lány volt. Volt még egy második hivatalsegédünk is. A nevére már nem emlékszem. Idősebb, az első világháborút megjárt ember volt. Végül a Minisztérium - Mangának kedvezve - egy művészettörténésszel, Franknéval bővítette a Múzeum személyi állományát. (Elvált asszony volt.) Annak ellenére, hogy a Múzeumnak képzőművészeti gyűjteménye nem volt - eltekintve néhány, az egykori megyeházáról áthozott portré festménytől. A felsorolt státusbeli munkatársakon kívül Manga alkalmanként több személyt is tudott a Múzeumban végzendő munkára mozgósítani. Itt most csak néhány nevet sorolok fel. Ilyen volt még 1950-ben Boldizsár Etelka (apja Nógrádszakálon volt igazgató-tanító), aki a népviseleti anyag rendezésében segédkezett. Csőke (talán Panni - a keresztnevére már nem emlékszem biztosan, lehet, hogy a családnevében is tévedek) a könyvtárunkat rendezte (a városi könyvtár vezetője lett). Farkas András rajztanár-festőművész számos időszaki kiállítást látott el illusztrációs anyaggal, vagy Réti Zoltán énektanár-festőmű- vész. Görgeyné (állatorvos felesége) gépíró munkát végzett. De meg kell emlékeznem Schuchmann Zoltánról, az ipariskola igazgatójáról is. Ő is nagy amatőr fényképész volt. Gyakran járt be a Múzeumba, minthogy Manga megengedte neki, hogy a fotólaboratóriumunkban dolgozhassa ki a felvételeit. Amint már említettem, még le sem tettem a hivatali esküt (1950. május 16.), már ki kellett szállnom ásatásra. Laun Ottó, a nagybátonyi szénbánya tisztviselője értesítette a Múzeumot, hogy Bátonyban a vasútállomás mellett régi fazekakat találtak a földben. Rohantam autóbusszal Bátonyba. A helyszínen már ott találtam Korek Józsefet. Laun ugyanis a Nemzeti Múzeumot is értesítette. Ő néhány órával korábban érkezett oda, de már bontott is egy bronzkori urnasírt (pilinyi kultúra). Hat mátraderecskei kubikus planírozta a terepet, egy a bánya rakodójához vezetendő új iparvágány számára. Ahogy ásták a földet, egy- re-másra jöttek elő az urnasírok. Beálltam én is a sírokat bontani. Korek nagyon ügyesen szervezte meg a munkát. A bányának nem volt az ellen kifogása, hogy a megkívánt talaj- egyengetés szakszerű ásatás keretében történjen. De kikötötte, hogy annak a MÁV-val kötött szerződésben megjelölt határidőre meg kell lennie. Vállalta viszont, hogy a munkásoknak - akik teljesítménybérért dolgoztak - megadja változatlanul a kitermelt föld mennyisége alapján járó munkadíjat. Korek megegyezett a munkásokkal, hogy a 8 óra alatt a mi utasításaink szerint dolgoznak, de vállalnak további 4 órát is az általunk fizetett órabér ellenében. 4 A munkások jól jártak, mert mintegy másfélszer annyit kerestek, mint amennyiért a bányával szerződtek. A bánya nem károsodott, mert a munkát a határidőre befejeztük. Mi meg különösen jól jártunk, mert napi 12 munkaórában végre tudtuk hajtani a veszélyeztetett terület feltárását és csak napi 4 órát kellett fizetnünk. Csak hát kettőnknek igen kellett iparkodnunk. Volt nap amikor harmincnál is több sírt kellett bontanunk, amellett naplóztunk, csomagoltunk, ásatási térképet rajzoltunk. Összesen 894 sírt tártunk fel május 13. és július 6. között. A lelőhely a település szélén, a Maconkára vezető műút mellett van. Sokan tértek le az útról és nézték mit csinálunk. Egy öreg palóc egyszer megjegyezte: övé volt ez a föld, 4 Az ásatás költségeit a MMOK viselte. 13
