Balogh Zoltán – Fodor Miklós Zoltán (szerk.): Neograd 2013 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 37. (Salgótarján, 2014)

Múzeumtörténet - Patay Pál: Hat és fél év a Palóc Múzeumban

hatatlan volt. Köztudott, hogy egy kiállítás csak öt perccel az ünnepélyes megnyitása előtt készül el. Ebből kifolyólag nem egyszer hajnali négyig is bent dolgozott, hogy min­den rendben legyen, de reggel nyolcra már ismét itt volt. Bennünket mindig Igazgató úr­nak, doktor úrnak szólított; az elvtárs szót sohasem hallottam tőle. Az idők folyamán a Múzeum állománya bővült. 1951-ben egy fiatal néprajzost he­lyeztek hozzánk segédmuzeológusként, Pesovár Ernőt. Közelebbi szakterülete a népi tánc volt. Vele kapcsolatban nem maradtak fenn az emlékezetemben élmények, de azt tudom, hogy Mangának hasznos segítőtársa volt. Nem sokáig maradt Gyarmaton; vagy egy év után áthelyezték más múzeumba. Nem került a Palóc Múzeum állományába, csak néhány hónapra küldtek a MMOK- ból hozzánk egy gépírónőt, Pappnét. Munkáskáder volt. Úgy rémlik, hogy családi prob­lémái voltak; a kiküldetése részben ezek megoldását is szolgálta. Csendes, jóindulatú munkatársunk volt. Emlékezetem szerint 1952-ben lépett Lipthay Béla báró, mint félállású muzeológus a Palóc Múzeum szolgálatába, havi 200 forintos fizetéssel. A Bánátnak Romániához csa­tolt részében, Lovrinban volt eredetileg jelentős, de a földreform által komolyan érintett földbirtoka. Az első világháborúban megjárta a frontot. Majd néhány évet Kanadában töltött, azzal a szándékkal, hogy ha kedvezően meg tudja alapozni az életét, a felesége is utánamegy. Visszajött azonban Lovrinba. 1943-ban egy román ezredessel csereszerző­dést kötött, amivel Lovrin ellenében annak, helyesebben a magyar feleségének a Békés megyei Szarvas határában lévő földjei, úgyszintén értékkülönbözet miatt pénzösszeg is a birtokába jutott. Utóbbin megvette a szécsényi egykori Forgách kastélyt, ahova be is költözött. Fiatalabb éveiben a lepkékre terelődött a figyelme. Ez hamarosan a szenvedélyévé vált, és az amatőr lepkegyűjtőből az utókor által is elismert, szakképzett lepidopteroló- gussá képezte ki magát. A gyűjteményét - ritka kézügyessége lévén - a maga által készí­tett dobozokba és szekrényekbe helyezte el és gondosan kezelte. Magával is hozta Szécsénybe. A háború alatt nem hagyta el Szécsényt, sőt a kastély bombabiztos pincéjében több száz helybeli lakosnak is menedéket adott. Az épület viszont súlyosan megrongálódott. Ott jártamkor 1950-ben az emeletre vezető lépcsőházból a sérült födémen és háztetőn keresztül az égboltot lehetett látni. Manga erősen szorgalmazta a Megyénél a kastélynak múzeumi célra történő átvételét és tatarozását. De a legszükségesebb állagmegóvás is - úgy emlékszem - 75.000 forintba került volna. Ezt az összeget a Megye beállította az 1951. évi költségvetésbe. Csak közben a télen az épület állapota tovább romlott, az árak meg emelkedtek, így a tatarozás elmaradt. És ez így ment évről-évre, ameddig Nógrád- ban voltam. Lipthay le is mondott a kastélyról (továbbra is lakhatott benne) és a mintegy 16.000 lepkéből álló gyűjteményét 200 forintos múzeumi állás fejében átadta a Természettudo­mányi Múzeumnak, amely azonban hozzájárult ahhoz, hogy azt a Palóc Múzeumban elhelyezve továbbra is ő kezelje. Ezzel viszont megmenekült a „munkakerülő osztályel­lenség" becsmérlő jelzőtől. Hetente háromszor járt be Gyarmatra (saját költségén), ke­zelte a gyűjteményt, amelyet mind nappali, mind éjjeli szorgalmas gyűjtésekkel gyara­pítóit is. Ugyanakkor, ha kellett, akár fizikai munkával is segítségünkre volt. Egyéniségét legjobban az alábbi esettel jellemezhetem. Szátokról jelentették, hogy földmunka során több méter mélységben nagy csontokat találtak. Kaptunk is a Minisztériumtól a feltárásukra - írd és mondd - 100 forintot. Ős­it

Next

/
Oldalképek
Tartalom