Szirácsik Éva (szerk.): Neograd 2012 - A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve 36. (Salgótarján, 2013)
Művészettörténet - K. Peák Ildikó: Egy gyűjtő portréja (Mihályfi Ernőről)
NEOGRAD 2012 • A DORNYAY BELA UZEUM ÉVKÖNYVÉ XXXVI. EGY GYŰJTŐ PORTRÉJA (MIHÁLYFI ERNŐRŐL) K. PEÁK ILDIKÓ Egy gyűjteményről szólva elsőként talán annak létrehozójáról kell beszélnünk, írnunk, hiszen az a módszer, hogyan választotta ki a gyűjtő a számára fontos és értékes alkotásokat, mit tartott igazán fontosnak és értékesnek megszerezni, sokat elárul a „magánemberről” és viszont; az egyén, a személyiség, az érdeklődési kör s az ízlés megszabja, s megszabhatja a magángyűjteménybe került alkotások körét, jellegét. A műgyűjtés Mihályfi Ernő korszakában, az 1950-es, 1960-as években természetszerűleg egészen mást jelentett, mint a XIX. sz. nagy polgári gyűjteményeinek kialakulása idején és egészen mást, mint napjaink, a rendszerváltást követően új, piaci alapokra helyezett, egyszersmind a köz- és magángyűjtemények közötti szorosabb kapcsolatot feltételező és kialakító tevékenysége. „A gyökerek még korábbra visszavezethetőek. Az ötvenhatos forradalom után konszolidálódó rezsim két szempontból is toleránsabban viseltetett... mint tette azt a korai ötvenes évek szélsőséges felfogása. Az „aki nincs ellenünk, az velünk van” szlogen jegyében a Kádár János vezette puha diktatúra a modern és a kortárs művészetben igyekezett kerülni a konfliktusokat, egyre szabadabb teret engedett az egyéni, akár progresszív ízlésnek, feltéve, hogy annak nem volt politikai ve- tülete. A magántulajdont sem támadta olyan hevesen: így a műgyűjtés a korszak „három T” elnevezésű kulturális politikájában a „tűrt” (nem támogatott, de nem is tiltott) kategóriába került. Az 1949 - 1956 között betiltott árverések 1957-től újraindultak. Ha monopolizált formában is, de szélesedett a gyűjtést kiszolgáló műtárgypiac. A hetvenes évektől számos privát kollekciót állítottak ki, sőt szakosodott folyóirat is indult az érdeklődők számára.”1 Ébli Gábor fent idézett sorait tovább olvasva fel kell figyelnünk egy, írásunk témáját nagyon is komolyan érintő gondolatra. A szerző a későbbiekben a műgyűjtés különböző típusairól szólva megállapítja, hogy „... szintén a látszólag visz- szaszorult értelmiségi típusú gyűjtéshez sorolható a protestáló választás. A régi rendszerben a hatalommal szemben egy gyűjtő a modern vagy kortárs preferenciáival tiltakozott, védett, saját szigetet hozva létre... Ez olyan szereplők között is gyakori, akik a domináns gazdasági és politikai rendszer nyertesei, haszonélvezői, 1 Ébli, 2010. 253
