Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIX. (2005)

Történelem - V. Bene Orsolya: Egy inas visszaemlékezése az első világháború idejéből

XXIX. KÖTET A NÓGRÁD MEGYEI MÚZEUMOK ÉVKÖNYVE 2005 TÖRTÉNELEM EGY INAS VISSZAEMLÉKEZÉSE AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ IDEJÉBŐL V. BENE ORSOLYA Reiner Sándor - visszaemlékezése szerint -1903. április 25-én született Mátramindszenten. Az első világháború kitörését követően apja, hogy enyhítsen a család megélhetési gondjain, nagyobb fiait igyekezett inasként elhelyezni. Sándor fia 1915. júliusában így került Pásztora, Schwartz Adolf asztalos mester mellé. Pásztón már a török hódoltság előtt élénk iparos élet folyt, de nem tudjuk, voltak-e már céhek. A legöregebb céh a szabó- és csizmadiacéh volt. Az 1800-as években már 6 céh működött a községben: szabók, szűrszabók, szűcsök (céhszabályzata 1666-ból való); csizmadiák; bognárok; takácsok, posztósok; vargák és végezetül a tarkacéh, ahová a kovácsok, kerékgyártók, lakatosok, asztalosok, kőművesek és szíjgyártók tartoztak. Pásztón a XX. század elején is tetemes létszámú iparos dolgozott. 1930-ban, a 6142 fős lakosságból összesen 409 fő foglakozott iparral, ebből 229 volt az önálló iparos, 80 segéd és 100 tanonc. Ám ha figyelembe vesszük, hogy földrajzilag a település vonzáskörzetébe tartozó községek létszámával együtt Pásztó mintegy 30.000 ember ipari, kereskedelmi, gazdasági szükségletét elégítette ki, akkor érthető, miért ilyen nagyarányú az iparosság a helységben. Schwartz Adolf üzlete és műhelye Pásztón a mai Fő út 79. szám alatt, az ún. Gubriczki-féle házban volt. Az utcára nyílt a műhely, míg hátul az udvaron volt a koporsóüzlet. A zárt beépítésű városok emeletes vagy földszintes házaiban a munkahely és a lakás közvetlenül egymás közelében helyezkedett el. A XIX. század második felétől csak a nagyobb városokban, elsősorban Pesten figyelhető meg földrajzi térben funkciók szerinti elkülönülés. De Pásztón az első világháború alatt még a lakás a műhely közelében volt. A kis Reiner Sándor azonban nem sokáig bírta Pásztón, és még a hat hetes próbaidő lejárta előtt hazaszökött. De hamarosan újra meg kellett válnia családjától, mert apját behívták katonának, és ezért, hogy anyjának kevesebb gyermek ellátásáról kelljen egyedül gondoskodnia, Sándort Losoncra vitte, hogy ott kereskedőinas legyen. A „Felvidék Debrecené" elnevezést a reformkorban kapta Losonc, utalva e nem nagy népességű város kivételesen pezsgő gazdasági és kulturális életére, híres oktatási intézményeire, szellemiségére. Feltűnően magas volt a városban a kereskedelemmel és hitélettel foglalkozók aránya. A város lakóinak majdnem 10% élt ebből, míg a megyei átlag mindössze 2,2% volt. A sok kereskedő, iparos mellett természetszerűleg magas volt a segédek és tanoncok aránya is, kiknek oktatásáról a mesternek kellett gondoskodnia. Iparostanonc oktatás már a céhek idejében is volt. A XIX század közepén a tanoncok az ún. 107