Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXVII-XXVIII. (2003-2004)

Nagy Iván: Évfordulós köszöntés helyett. Néhány vonás egy tudós portréjához. Kovács Anna

minden magánérdeknek." - ezek az 1857-ben megjelent első kötet előszavának első mondatai. Tudományos pályájának vezérlő elve szinte tételszerűen fogalmazódott meg itt: szakszerűség és tisztesség, azaz szakmai és emberi, erkölcsi hitelesség. Ez az elv irányította egész működése során. Élete alkonyán, 1895. augusztus 18-án egy Horpácson kelt Wertner Mórnak címzett levelében (aki szintén magán családtörténeti kutatásokat végzett) a következőt hangsúlyozta: „Én (mármint nagy Iván) semmiféle, nem tudományos érdekből eredő tudakolózásokra nem érzem magamat hivatva válaszolni." S még egy apró, de jellemző példa a számtalan közül. 1884 áprilisában a neves régész, dr. Hampel József (1849-1913), aki 1884-től az Akadémia levelező, 1892-től rendes tagja, levelet küld Horpácsra, megköszönvén Nagy Ivánnak, hogy őt akadémiai tagnak ajánlotta. Az általában is tanulságos válaszlevél nem késett sokáig: „Mélyen tisztelt uram! Irodalmi dolgozatai átlapozása méginkább megerősített abban, hogy önnek megválasztása által az akadémia kötelességét fogja teljesíteni. Mert habár általában, de különösen a mi választásaink gyakorta véletlen, még gyakrabban szubjektív, kicsinyes érdekek önzése, de végre is az érdemeken alapuló igényeknek diadalmaskodnia kell - és csekély erőmmel én is azon leszek. Én pályámat jól formán bevégeztem - nem félek senkitől, nem várok semmit. Méltóztassék tehát elhinni, hogy a hízelgés hivalkodásától is ment vagyok. De hiszek a jobbaknak igazságosságában, s így méltán remélhetjük, hogy ajánlatom (s úgy hiszem ehhez járult a másoké is) sikert aratand." Az az akadémiai tag Nagy Iván írta le e keserű sorokat, aki szintén, úgymond saját bőrén is megtapasztalhatta az akadémiai taggá választatás rögös útját, a tudományos minősítések, díjak, jutalmak odaítélésének buktatóit. Az elismert tudós - 1858-tól az Akadémia levelező, 1874-től rendes tagja - segítette az ifjabb tudós generációk érvényesülését, támogatta György Aladárt, többször ajánlotta az Akadémiai tagok sorába a fiaként szeretett Márki Sándor (1853-1925) történetírót, akit 1892-ben választottak meg. Mindezt a pártfogói, mentori tevékenységet - ma úgy mondanánk - tudományos menedzselést a tekintélyes tudós önzetlenül, nagyvonalúan, mindennemű elfogultságtól mentesen, a szakmai eredményekre tekintve végezte. Ékes bizonyíték minderre, hogy 1891-ben szintén egy akadémiai jelölés kapcsán éles hangon számon kéri Csontosi János könyvtáros barátjától, akadémikustól, aki felszentelt pap volt, de áttért az evangélikus vallásra, hogy idézem: „Felvilágosult férfihoz nem illőn alaptalan felekezetiségi ráfogások miatt nem akarna valakit támogatni." A fenti, Horpácson keltezett, az Országos Széchenyi Könyvtárban őrzött levelek azt sugallhatják, s talán nem is alaptalanul, hogy az 1880-as 90-es évtizedekben Pestről, a „bűzhödt metreopolisból" Horpácsra menekült-kényszerült tudós nem szakadt el a tudományos közélettől, sőt tekintélyét latba vetve, kapcsolatait felhasználva segítette ifjabb pályatársait. De ez már az életpálya utolsó szakasza. Nagy Iván életútjából - életrajz helyett - kiemelhető néhány olyan jellemző motívum, történés, amelyekkel tipizálni lehet egy XIX. századi értelmiségi pályaképet. Mindenek előtt - s ez Nagy Iván genealógus esetében talán megbocsáthatatlan is lenne, ha nem említenénk családfáját - meghatározó szerepe volt életében a családi indíttatásnak, hatásrendszernek. Nagy múltú köznemes família volt az övé. A család a Felsőgyőri