Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXVII-XXVIII. (2003-2004)

Nagy Iván: Évfordulós köszöntés helyett. Néhány vonás egy tudós portréjához. Kovács Anna

előnevet viselte. Diósgyőr környékéről kerültek a XVI. században Nógrádba, címeres levelüket 1595-ben hirdették ki. Saját családja történetét I. Nagy Jánosig vezette vissza, akiről azt őrzi a história, hogy 1554-ben Egerben szolgált. III. Nagy János (1678-1756), a Rákóczi szabadságharc kuruc ezredese, már ismertebb történelmi szereplő, lakhelyét a nógrádi Szécsényből Heves megyébe, majd a Jászságba tette át. Fia, Nagy György (1706-1770) Nagy Iván dédapja - a Nagy család első családtörténésze, genealógus őse. 1759-ben kezdte vezetni azt a kézzel írott munkát - a családi Protocollumot - amit őt követően leszármazottai folytattak. György fia, Nagy József (1755-1809) hivatali pályára lép, Jászapátiban ügyvéd, az ő fia Nagy Iván atyja, Nagy Ferenc (1788-1843) követi őt abban, hogy jogot végez, de már a tudományokhoz közelebbi pályát választ. 1816-tól segéd-, al- majd rendes levéltárnoka Nógrád vármegyének, ahová családját visszatelepítette. 1810-ben nőül veszi a balassagyarmati állatorvos és főjegyző leányát, Gebhard Annát (1784-1830). Nagy Iván 1824. június 18-án született a család legkisebb, 12. gyermekeként, akik közül mindössze öten érték meg a felnőttkort: Anzelm, Tamás, Zsigmond, Imre és Iván. Tamás kivételével (aki a családi birtokon gazdálkodott) mind a négy fiút iskoláztatták. A jogvégzett Anzelm ügyvéd, majd Nógrád vármegye tiszti alügyésze lett, Zsigmond és Imre levéltárnokként követték atyjuk példáját. Ivánt atyja papnak szánta (a váci püspöki líceumba íratták), de legalábbis úgy akarta, hogy „diplomaticus ember", okleveles ügyvéd vagy orvosdoktor legyen, azaz értelmiségi pálya felé ösztönözte. Az életrajz tényei ismertek. Kiváló forrásként - főként a családtagok genealógiai érdeklődésének köszönhetően - rendelkezésre áll az Országos Levéltár Nagy-család iratanyaga. Nagy Iván nem érzett hivatást a papi pályára, amit „pusztán ájtatosságból vagy mi rosszabb kenyérkeresetből" nem kívánt gyakorolni, ezért az utolsó évben „levetette a fekete talárt" és jogi vizsgát tett. Valójában - ha ekkor még nem is tudatosan - történésznek készült. S noha a feudalizmus ágas-bogas családfájáról származott, státuszát soha nem származása, nem hivatala, hanem foglalkozása alapján határozta meg. Magát „proletárnak, magánzónak" mondva, vagyis tollából és nem vagyonából élő szabad értelmiségnek tartva. A Nagy-család családfája azt a tipikus utat példázza, amelyen a magyar köznemes családok tagjai katonai, politikai szerepet, hivatalt vállalva a független, szabad, kizárólag (vagy csaknem teljesen) szellemi munkából élő modern értelmiségi réteg sorába kerültek. Természetesen a családi hagyományok, tradíciók önmagukban csak ösztönző erővel bírtak. A XIX. századi sors- és korfordító változások kínáltak fel újabb, modernebb társadalmi szerepeket, s Nagy Ivánt is ezek a nagy történelmi áramlatok terelték, emelték, néha meglendítve, néha visszavetve sorsát, pályáját. Az 1820-as években született meg az az ifjú generáció, amelynek Nagy Iván is tagja, és amelyet némi egyszerűsítéssel a reformnemzedékként tart számon történelmi emlékezetünk. Ennek az ifjú nemzedéknek a tagjait a reformkor iskoláiban oktatták, a reformkor társadalmi, politikai, szellemi mozgalmai érlelték felnőtté, és készítették föl történelmi szerepükre, arra, hogy 184849-ben vállalják küldetésüket, a polgári átalakítás feladatát. Nagy Iván - nemzedéktársaihoz hasonlóan - készen állt felelni e kihívásra. A váci papneveldében s főként annak szabadszellemű önképzőkörében, valamint a forrongó, politizáló, változást sürgető közéletben szerzett élményei alapján szükségszerű volt, hogy fegyverrel is kiállt elveiért; honvédként, majd hadnagyként harcolt. Ezt követően természetesen vállalta tettének következményeit, a bujdosást, az önkéntes „száműze9