Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXVII-XXVIII. (2003-2004)

Tanulmányok - Természettudomány - Pászti Andrea: A pulai alginitbánya halfosszíliáinak őslénytani és paleoökológiai vizsgálata

Más vizsgálatok szerint a krátertóban az üledékképződés 320 000 évig is tarthatott, melynek során a világos СаСОз rétegek váltakoznak a sötétebb Botryococcus algát tartalmazó rétegekkel. Az üledékciklusban a világos rész a nyári, míg a sötét a téli lerakodási ciklust reprezentálja. A vízmélység kb. 40 méteres lehetett (WILLIS et al. 1999a, 1999b). A tó nagyon kis sótartalmát (az édesvíztől alig eltérő mértékű), valamint a viszonylag magas kéntartalmát minden bizonnyal az utólagos vulkáni tevékenység okozhatta (PÁPAY 2001) . Módszertan és rendszertani leírás 2000 őszén nyílt lehetőségem először arra, hogy halakat gyűjtsek a Pulán található alginitbánya északi falából. Az alginit szerkezete miatt a benne található leletek tartósítása igen sok problémát jelentett. Legnagyobb nehézséget az okozta, hogy az eltávozó víz miatt az alginit szerkezete megváltozik, így az apró réteglapok mentén az újságpapírhoz hasonlóan fellevelesedik, bepenészedik, ezzel teljesen tönkretéve a leleteket. Sikerült felvennünk a kapcsolatot Dr. Norbert MICKLICHhel, aki a messeli (Németország) olajpala halfosszíliáit dolgozza fel, így nem ismeretlen számára az olajpala tartósításából adódó nehézség. Dr. Micklich elmondta, hogy náluk is hasonló probléma adódott, de ők már évek óta a konzerválás legbiztosabb módját a gyantás beöntési módszert alkalmazzák. E módszer szerint a fosszília egyik oldalát teljesen megtisztítják az üledéktől, aprólékosan kipreparálják, majd magas gyurmafalat emelve köré beöntik gyantával. Megszilárdulása után a másik, még üledékes oldalt is letisztítják, így a teljes csontváz visszamarad, mindkét oldalról gyantába öntve. Ez a tartósítási eljárás azért a legjobb, mert így az olajpalát majdnem 100%-ban eltávolítják a fosszíliáról, így nincs probléma azzal, hogy az kiszárad és fellevelesedik. Az előkerült 36 darab halmaradvány közül 11-et találtam határozásra alkalmasnak. A rendszertani rész MÜLLER (1985), GAUDANT et al. (1990), ROJO (1991) és MICKLICH (1996) munkáját követi. Classis (Osztály): Osteichthyes Superordo (Főrend): Teleostei Ordo (Rend): Perciformes Subordo (Alrend): Percoidei Familia (Család): Percoidae Genus (Nem): Perca LINNÉ 1758 A családra jellemző a két hátúszó, az első tüske, a második lágy úszósugarakból áll. A két úszó egymástól térközzel elválasztva, külön áll, vagy összeolvadt. Az anális úszójukban rendszerint 1-2 kemény tüske található. Hasúszóik a mellen, a mellúszók alatt ízesülnek. A hasúszókban 1 kemény tüske és 5 osztott úszósugár van. Az eocéntől máig él, édes- és félsós vizekben. A test aránylag magas, oldalról lapított. A testet borító pikkelyek kicsik, és a kopoltyúfedőn is vannak pikkelyek. A két hátúszó közötti térköz kicsiny, néha az úszók érintkezhetnek egymással. A hasúszóban egy kemény, tüskés úszósugár van. A genus jellemzője, hogy hátúszójában legfeljebb 15 osztott úszósugár található. Az anális úszóban a két csontos tüske jól fejlett, hosszú és vastag. 293