Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIV. (2000)

Tanulmányok - Történelem - Horváth László: A jobbágyi kolerafelkelés 1831-ben

XXIV. KÖTET A NÓGRÁD MEGYEI MÚZEUMOK ÉVKÖNYVE 2000 TÖRTÉNELEM GESCHICHTE A jobbágyi kolerafelkelés 1831-ben Horváth László A Gyöngyöspata monográfia adatgyűjtése során ritka forrás került elő a térség 1831. évi kolerajárványának lefolyásáról, a parasztmegmozdulások intenzitásáról. Grieger Ferenc patai „plébánus" 1822 és 1838 között amolyan naplót vezetet az utána következő papi nemzedékek számára. A plébánián mindmáig őrzött Protocollum Liber Patensis Congregationis Sancti Patris Francisci Sumptibus Cordigeror Comparatus 1742-ben megnyitott, majd hamarosan felhagyott vaskos kötet üresen hagyott lapjaira rótta a magányos és érzékeny plébános gondolatait, a főesperesség történéseit, a mindennapok izgalmait. Az elsődlegesen patai ügyekkel foglalkozó napló az 1831 évi nagy járvány leírásánál kifejezetten kitér a pásztói, tari és főleg a jobbágyi eseményekre. Bejegyzései nagyjából az eseményekkel egy időben születtek, közvetlen a történések hatására, nem az utólagos értékelések, állásfoglalások vezették a tollát. Az ázsiai eredetű új, pusztító, félelmetes járvány, a kolera 1830 őszére érte el Moszkvát, majd a lengyel-orosz háború „segítségével" betört Lengyelországba, Galíciába. A szomszédban tomboló kór hatására az osztrák kormányzat még 1830 telén lezárta az északi magyar határt, de 1831 tavaszán, mikor megtorpanni látszott a kolera, feloldották a határzárat.'^ A májusi visszaállításakor a lépéssel már tragikusan megkéstek, az északkeleti megyékben kitört a veszedelem, s újabb és újabb belső zárvonalak ellenére rohamosan terjedt. A betegség térhódítása szoros kapcsolatban lehetett az ország belső áruforgalmával és a munkaerő vándorlásával, mert korántsem egyenletesen terjedt. Megkímélt egész vidékeket, elzártságban élő falvak és városok egész sorát, míg máshol egyre délibb előfordulásokat is jelentettek. Az ország nyugati részén jó megoldásnak tűnt a Duna vonalának vigyázása, a hajóhidat szétbontották, a révátkelést Pozsonytól Pestig vigyázták, de a mi térségünkben ilyen markáns terepakadálylyal nem lehetett a járványnak útját állni. Júliusban a Mátrától északra ütötte föl a fejét a vész, de hamarosan már az Esztergom-Vác-Hatvan zárvonalat szerették volna csak tartani.

(2) Egy halálos betegséget terjesztő ragály önmagában is elég nagy csapás, de a magas halandóság mellett még az éhínség, sőt az éhhalál rémét is előre vetítette. Bár számtalan új gyógyszerrel, fertőtlenítőanyaggal, füstöléssel kísérleteztek, a legmegbízhatóbb eszköznek a karantén és a vesztegzár tűnt. A községek bezárkóztak, még a legsürgősebb mezei munkára sem mehetett el senki. Leállt a közlekedés, megszűnt a kereskedelem, s ahogy Grieger Ferenc feljegyzései is kiemelik, az Alföldre járó aratók - kik a család egész évi gabonáját ott keresték volna meg -, vagy megrekedtek vándorútjukon, vagy el sem indulhattak. A tétlenségre kárhoztatott, elkeseredett, éhező, tömegsírokat ásó végítélet-hangulatú és félelemtől elvakult emberek kirobbantották a Dózsa-féle parasztfelkelés óta Magyarország legnagyobb parasztlázadását. A lélektani hátteret a járvány biztosította, hisz az Észak-Magyarországon elpusztult mintegy negyedmillió áldozat önmagában sokkot jelentett a kortársaknak. A kolera 536 517 embert támadott meg, s 44 %-uk, 237 641 fő meg is halt. Az ország sokkal több embert veszített így, mint a francia háborúk negyedszázada alatt/

3-* De a további tragédiát az okozta, hogy a preventív célzattal beadott, kutakba szórt bizmutpor s a dezinficiálásra használt klórmész túladagolása több helyen mérgezéses haláleseteket is előidézett.^ A járványtól amúgy is rettegő, éhező, bizalmatlan jobbágyok hamar megtalálták minden gondjuk „tetteseit" az urakat, kik ily módon akarnák kiirtani a jobbágyokat a szállongó 25