Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIII. (1999)

Tanulmányok - Kerényi Ferenc: Petőfi „ismeretlen” műve: A Salgó

jának rövid, állapot- és helyzettisztázó szcénája után Dávid halálugrása a salgói bástyafalról, ölében Perennával. Nincs feloldás: a zárófejezet 16 sorában - mindenféle költői eszköz, szókép, gondolatalakzat nélkül - szinte kopog az öt kijelentő mondat: a Kompoltiak kihaltak, legényeik egymást hányták kardélre az osztozkodás alatt, a halottak temetetlenül maradtak. A zárókép komor, ismét я Felhők hangulatában, már-már naturalisztikus képpel, a várrom-regék fonákjával: „így állt sokáig Salgó zajtalan, / Csak a hollóknak károgása szólt / Holttetemekkel megtelt udvarában; / S alant a völgyben a népség futott / A szél elől, mely Salgóról jőve." (561-565.sor) Az eddig tapasztaltakat összegezve: Petőfi a SalgóX a romantikus dramaturgia sémája szerint építette fel; az epikai műveit jellemző lírai átszövöttség azért rejtettebb, mert nem dalbetétek alakjában vagy egyes szám első személyben jelentkezik, hanem a Felhők epigrammatikus formájában; az utóbbi megoldással a költő ezúttal elkerülte az elbeszélés csapdáit. Horváth János idézett elismerését tehát ma is aláírhatjuk. A Petőfi-szakirodalomnak abban is igaza van, hogy maga a bosszú-motívumra épített alaptörténet a romantika sokszor előfordult sémája, s mint ilyen, meglehetősen igénytelen. E ponton azonban néhány kiegészítő megjegyzést kell tennünk. A romantikában, sőt, már a megelőző lovagdámákban és - regényekben a bosszú valóban gyakran használt, mondhatni, elcsépelt indíték. Népszerűsége könnyen érthető: a modern lélektan előtti időkben olyan intrikákat és ellenintrikákat indíthat, indokolhat, amelyekre epikai és drámai művek cselekménye könnyen felépíthető. A kérdés nem is az volt: felhasználják-e vagy sem, hanem az, hogyan teszik ezt, sikerül-e az eredetiség látszatát kelteni a megírás mikéntjével. Hosszan sorolhatnánk a magyar romantikában is azokat a műveket, amelyeket a bosszú-motívumra építettek. És közöttük található az a két dráma, amelyeket ma - minden problémájuk, amorf voltuk ellenére a legizgalmasabbnak érezünk az 1840-es évek terméséből: Teleki László Kegyence (1841) és Czakó Zsigmond Leonája (1846). Petőfi ezt az eredetiségpróbát (is) kiállta. Szemere Miklós, a féltékeny és sértődékeny barátból lett ellenség gyűlöletével 1845 óta gyűjtötte a plágiumvád adatait Petőfi ellen. ASalgóból mindössze két helyet, néhány sort tudott kölcsönzésnek minősíteni; azokat is a romantikus képalkotás közhelyeiből. Ami a Salgó jelentőségét illeti Petőfi pályáján, a Felhőkhöz történő hagyományos viszonyítás mellett 1996 óta újabbal is rendelkezünk. Ekkor bukkant fel egy hagyatékból az Ibolyák с kéziratos, autográf füzet, amely hat vers (közöttük kettő eddig ismeretlennek bizonyult) mellett két prózai írást tartalmazott. A párbaj с novellát és A bajazzo с „beszély"-t. (Az Ibolyák kiadása, hasonmás melléklettel: Bp. Kortárs-Argumentum K. 1996.) Az 1843. január 25. és március 5. között, Kecskeméten egybemásolt Kéziratfüzet két novellája arról tanúskodik, hogy amíg a lírikus Petőfi ösztönösen és szinte mindig rendelkezett az arányérzékkel versíráskor, epikai (és drámai műveknél) az „ún. vagdalt stílus" („styl coupé") követője volt: éppúgy párbeszédekre, jelenetekre építő, némi, a színpadi szerzői utasításokra emlékeztető leíró-elbeszélő szövegekkel összekötött írásművek ezek, mint a Salgó áttekintésénél tapasztalhattuk. Ez a stiláris törekvés tehát egyrészt tudatos, másrészt jelentkezése két és fél esztendővel korábbra tehető. Kétségtelen, hogy a Felhök-koxszzkhan ez az írásmód a nagyformákban csak részeredményeket hozott: A hóhér kötele mint regény, a Tigris és hiéna mint dráma legfeljebb átlagos színvonalúnak tekinthető. A Salgó ebből a szempontból sikeres és pillanatnyi egyensúlyt teremtett, amelyre iskolát építeni azonban nem lehetett. -64-