Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIII. (1999)

Tanulmányok - Grin Igor: Egy sarkadi mesemondó

változó, de - minthogy az olykor pazarlóan bonyolított meseszövés szemében értékmérő - idő­tartamuk szinte kivétel nélkül meghaladja a harminc percet. Két ülésben elmondott tündér­meséi általában kétszeres hosszúságúak. Alábbi meséje a rövidebbek közül való. A szerkezetet és a mesélő által használt sarkadi tájnyelv hangtani, az ige- és névszóragozásbeli jellegzetessé­geit következetesen tiszteletben tartottuk. A szövegben kizárólag kisebb, a jobb megértést elősegítő, rövidítő korrekciókat, szókihagyásokat hajtottunk végre. Hóvirág és Téltündér Vót, hun-e a hetedhét ország ellen, még az Óperenciás jeges tengereken is túl, egy nagy királyi város, hogy legalább vagy hat király uralta. De nagyon sok volt a kívülálló, aki a király el­veivel nem egyezett. Mer a király mindig csak az adót szedte. Ha valaki nem fizette az adót, ak­kor bezáratta, megbotoltatta. Vótak olyan szegény emberek, kimentek messze a hegyekbe, ahol ember nem élt. Na de hát, egy szegényember aszongya a feleséginek: - Kedves feleségem, tudod mit? Menjünk a hegyekbe, kiviszünk egy kis jószágot, megélünk. - Ugyan, ugyan, a hegyekbe, se orvos, se segítség, se fejdunna, ászt hogy élünk? - Kedves feleségem, jó a Jó Isten, Ü nem hagyja el a szegényeket, mindig felé fordul. - Nem bánom. Vót egy kecskéje, összeszedte a kis takarójukat. Elindultak. Kimentek, mentek egy hétig, egy hónapig, elértek egy erdei tisztásra. Az ember elővette a fejszét, vágott fákat, csinált egy kuny­hót. Mikor csinált egy kunyhót, hordtak be gazt, szénát, amit téptek a kezükkel, a kecskét meg­fejték, úgy éltek. Na, a hegy oldalába vót egy nagy folyó. Az ember csinált nyilat, lűtt vadat és ha­lászott, vadászott, éldegéltek. Aszongya a feleséginek: - Nem is vagy te olyan öreg még - megölelgette. - Még hogy öreg vagyok. Hanem jól mondtad, hogy az Isten segíti a szegényeket. A kicsikből mindig nagyot szokott csinálni, az elmaradottakból meg első embert. Képzeld el, - aszongya ­gyerekünk lesz! Megcsókolta az ember a feleségit nagy boldogan. Reggel felkel, megindul kifelé. - Ha késűn jönnék - aszongya -, nyugodt legyél! Az ember elindul a völgybe. Hát, mikor lement a völgybe, felnéz a hegycsúcsra (a völgy az lent van, egy völgy, egy katlan, a hegycsúcs meg fent van): Felmegyek - aszongya -, nézek, nincs-e valami üregi nyúl behúzódva? Ahogy ment, ment a hegy tetejére, akkor lássa, hogy egy palota régi maradványa az, kastélymaradvány. És lát egy hatalmas vaskardot, megyén lefelé. Hát, akármit ád az Isten, lehet, hogy még kincsek is vannak elrejtve. Megnézem. Megyén lefe­le, de bizony ment már egy fél napja. Leült, megfáradt. Mikor lement az alsó szintre, egy vasaj­tó kitárult, az asztalon ott volt elűtte egy kis kalács, meg egy findzsa kávé, egy pohár kávé. Meg­itta. - De jó Istenem, itt! Megszólalt egy hang, elsötétedik az alsó palotának a szobája: - Szegény ember, sajnállak, de fordulj vissza! Gyönyörű gyereked születik, nem lesz ki ne­velje fel. - Ugyan, ugyan, miért forduljak vissza, mikor az ilyen élet, hogy nem dogozók, oszt mégis adtok enni? - Nem bánom, akár királyi vagyonod is lehet, de szabad ember többé nem leszel! Ha még egy szobával beljebb jössz, akkor örökre bezárul az ajtó rád. Meggondolta az ember: - Azt ád Isten, amit ád! Kinyílott az ajtó, tiszta briliánsok, opálok, smaragdok, akkor arany -52-

Next

/
Oldalképek
Tartalom