Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIII. (1999)

Tanulmányok - Grin Igor: Egy sarkadi mesemondó

kelyhek, arany kardok, arany dolmányok - belépett az ember. Eléállt egy másik ember elé: - Nesze, pajtás, itt van ez a kúcs. Ezt most mán neked adom. Én tizenhét éve vagyok itt rabszolga, őrzöm ezt a királyi kincset. Most már neked adtam át! Átadta a kulcsot, odament a forgóajtóhoz, kifordult az ajtó, ű elment, ez meg megmaradt örök rabszolgának. Akkor az ember gondolkodott: - Mi lesz a feleségemmel, szegénnyel, a hegyekbe? Közeledik a tél. Fát se tud vágni, ott hal meg a kisgyerekemmel! Gondolkozik az ember, letette az arany dolmányt. Nézett széjjel. - Hát, ez nem lesz jó! Megpróbálta az ajtót, sehol nem mozdult, О már örök rab lett. Enni-innivaló vót, mindenféle finom enni-innivaló. Zene szólt, hárfák szórakoztatták az embert. Az ember csak szomorú volt. Hagyjuk itt, most őrködik erre az elátkozott kincsre, forduljunk vissza a feleségihez! Szegíny asszony otthon maradt. Kilenc hónap, egyedül! Otthon maradt, volt ott egy rozsdás nyílvessző, csinált nyilat, faháncsbúl csinált kötelet. Ű is lűtt fácánt, nyulat, megsütötte tűzön. Éldegélt, közeledik a szülés órája. - Istenem, Istenem, itt az ég alatt, rám jön a tél, itt fogok fagyoskodni. Istenem, mit csináljak? Mindegy, én nem megyek oda a királyho, hiszen mi adót adnék már neki?! Fiamat meg elvenné, besorozná katonának, elvinné valamelyik királyországba, hadakozni, a gyerekim életét el is átkozhatnák! Nem megyek! Az asszony fogta-kapta magát, vót nála éles kés, szedett legalább vagy tíz-tizenkét hát gyepet, ilyen háncskötélbe összerakta. Bevitte abba, amit az ura csinált neki, nagykunyhót, gerendábul, Olyat csinált magának, mint egy kis fészek. Ahogy bement, mán akkor elkezdett lassan, nagy szemekben a hópehely szállni. Betakarta a hegyeket, a völgyeket, szélcsend borult mindenre, csak a repkedő madarak szálltak, meg a fenyvesek integettek. Az asszonyt elnyomta az édes álom. Elkezdett... (Tudom, hogy szereti ezt maga, maga vagány gyerek ám!) Kínlódott, kínlódott, tizenkét óra fele meglett a kisfiú ... Majd csak reggel tért az asszony magáho, felmarkolta, egy kis rongyos, piszkos ruhába betekerte: - Nem tudom azt se, hogy fiú vagy-é vagy lány? De mán nem bánom! - adott neki tejet, de alig vót... miből adott vóna. Ami kis magvakat behordták a nyáron, abból élt. Ilyen famagvakat, meg ilyen kis málnákbúi csináltak lekvárt, kis italt. Azon éldegélt. - Istenem - aszongya -, ki sem merem nyitni az ajtót. Ajtó is vót rajta. Ha kinyitom, bejön a hideg, megfagy a gyermekem - aszongya. Betakarta nagy boldogan, szeretgette. Aszongya: - Istenem, nincs is nagyobb boldogság annál, havalaki szeretni tud, és van, hogy kit szeressen, és boldog az ember lelke. Megfordult az idő, esik, fú, csikorog, hordja. Olyan hóesés lett, hogy az erdőket lepte be. Belepte a hó a kunyhót is. Tizenkét órakor az asszony felkel, ivott egy kis bort, hogy ne fagyjon meg, a gyermeket meg ápolta. Tizenkét órakor a hó, ami odaesett, megnyílott, a fák teljesen szárazak lettek, és jött egy rózsaszínű felhőbe egy nő. - 0, te szegény asszony - aszongya -, nagyon boldog vagyok, hogy téged megtaláltalak. Ne félj, nem hal meg a kisfiad - aszongya. Olyan meleg van mán idebent, hogy már nem bírok bent lenni. - Ki vagy te ? - Én vagyok a tél Vénusza, én vagyok a tél Angyala. - Adjál rá a fiamra egy kis nevet. - О - aszongya -, legyen a neve Hóvirág! Nesze, itt van ez az abrosz, és ezt lökd el a széna tetejére, és bármit kívánsz, mindent megkaphatsz. Ahogy nézte, tiszta rózsaszín ködbe, felhőbe vált az összes erdő. Hó azon a környéken nem volt. Kezdtek kizöldellni a fák, mán oszt január volt, másutt meg méteres havak voltak! - De, hát hogy hívnak téged? Aszongya: - Tél Tündére vagyok. Meleget hoztam neked, mer sajnáltalak, meg a kis Hóvirágot, a fiadat! Elment, de ottan örökké meleg sugárzott, a fákon csicseregtek a madarak. Az asszony min-53-