Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIII. (1999)

Tanulmányok - Balogh Zoltán: Egy losonci vaskereskedő útja az önállósodásig

Rendben mentek Búsbak dolgai, főnökei meg voltak vele elégedve. A hónapok múlásával azonban egyre éledt benne a vágy, hogy folytassa vándorútját, még több tapasztalatot szerezve tovább egyengesse jövőjének útjait. 1840. május 2-án belépett a pesti Koller vasnagykereskedéshez, ahol mint harmadik segéd a raktári teendőket látta el. Az üzletben levő két raktár és az udvaron álló öntvényraktár valamint az udvari 3 raktár kezelése tartozott hozzá. Az üzlet nagyszerű volt és bőven el volt látva minden vas- acél- réz- horgany- és bádogárukkal. A cégtulajdonos, Koller Ignác magyar nemesi címet szerzett, de magyarul sohasem beszélt. Annyira német volt, hogy még a magyar dohányt sem használta, hanem az osztrák Dreikönig kockadohányt szívta. A bolt hátterében volt üvegfalazatú irodája, de ő többnyire az áruasztal mögött ült és írt. Háta mögött a szerszámállványon állt 6 rövidszárú tájt makrapipája, amelyek mindig töltve készen álltak, mivel egyiket a másik után szívta. A mindenes egyik legsürgősebb feladata volt a pipák tisztítására, töltése és sorba állítása. Szállása a segédszobában volt, amelynek poloskától vereslő fala és a svábbogaraktól hemzsegő konyha igen sok álmatlan éjszakát hozott az emberibb körülménykhez szokott Búsbaknak. A reggeli körülményei tanuló évei kezdetére emlékeztették. 8 óra után a segédszemélyzet kapott egy egész kenyeret, és ebből mindenki leszelt egy-egy nagy karajt, aztán ott sorban állva falatoztak, mint a szegény napszámosok. A köménymagos kenyeret, a megszokott kávé helyett innivalónak egy bögre émelygős kútvizet igen nehéz volt megszoknia. „Az ebédek meglehetősek voltak, hanem undorított a gondolat, hogy svábbogár eshetett bele." Általánosan elismert tény volt, hogy a vaskereskedő segédek, kivált Budapesten több házban a legközönségesebb cselédhez hasonló bánásban részesültek, pl. Sebastiani a segédet füttyel hívta mint a kutyát. A Koller nagykereskedés kegyetlen híre is , ahová való belépésétől Búsbakot Czóbelék igyekeztek mindenáron lebeszélni, kezdett beigazolódni. Nem kellett sokáig várnia a főnökkel való első afférra sem. Rendes üzleti napokon a kisebb eladásokat meggyőzte az első segéd, a többi személyzet az 1838. évi árvíz által elrozsdásított tárgyakat vagy az udvaron álló rozsdás öntöttvaskályhákat tisztította. Búsbak, a rozsdakefélés közben rágyújtott rövidszárú pipájára. Ezt látva főnöke rendreutasította őt: hol látott segédet az üzletben pipázni. Búsbak szerint ő nem az üzletben, hanem a napszámos kamrában van. Aztán meg azért pipázik, hogy elnyomja a felverődő rozsdát, és szívta tovább pipáját, mire Koller gunyoros röhögéssel távozott. Másik alkalommal Koller egy molnár ismerősével a raktárba ment abroncsvasért, de ehhez segítségre lett volna szüksége, ezért bekiáltott az éppen csizmapatkókat tisztogató személyzetnek, hogy vevő érkezett. Megismételve a hívást még mindig nem jött senki, erre dühösen Búsbakot szólította. Búsbak természetesen enélkül is tudta, hogy mint raktárnok őt illeti a hívás, de amíg főnöke nevén nem szólította, nem jött elő. Megint másszor Koller a Felső-Stíriából érkezett 200 q vasáru Dunapartról való hazaszállításával bízta meg, de kikötötte, hogy a fuvarosoknak 2 krajcárnál többet nem adhat mázsájáért. Ennyiért pedig a fösvény Koller nevét jól ismerő fuvarosok szóba sem álltak vele. Búsbak végül nagy nehezen 3 krajcárban megállapodott velük. Főnökének már az sem tetszett, hogy a fuvardíj nem az ő utasítása szerint alakult, a különbözetet most az egyszer még dühösen kifizette Búsbaknak. Mint ahogyan tajtékzott a dühtől a szállítmány lerakodásánál, amikor Búsbak a 6-8 mázsás Meizner féle fiókos kályhákat tartalmazó rekeszek behordásához a korcsolyát hozatta elő, nehogy elejtse és kár érje őket, mert Koller szerint elegen voltak ehhez. -36-