Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXI. (1998)

Tanulmányok - Salgótarján a 20. században. Település- és társadalomtörténeti konferencia - Szvircsek Ferenc: A szénbányászat és az urbanizáció kapcsolata Salgótarjánban

A 19. század középén Salgótarján 808 (1840) lakosú magyar falu volt, melyet Mocsáry Antal szerint csak az uraság kastélya ékesített. Határában érdemesnek tartotta kiemelni makkos erdejét és a kőfallal körbekerített vadaskertjét. Földesura Jankovich Antal (1792-1855) megyei alispán, konzervatív földbirtokos volt. A falu képe alig különbözött az átlagos palócfalu képétől, vályog és faviskók, sáros utak és elhanyagoltság, a völgyet szegélyező dombok feltűnő kopársága volt a szembetűnő. A rétek a falutól északra és délre találhatók, a völgyekben szélesen és mocsarasán elterülve. A szántók a falu körüli dombok oldalaira húzódtak, a legelőket szabad vízmosások szabdalták fel. A falu környéki hatalmas erdőség ősi cser-, bükk-, tölgyerdői az évszázados írtások következtében eltűntek, a legeltető állattenyésztés teljessé tette a pusztítást. A Tarján-patak elárasztotta és elmocsarasította a fővölgyet, a lovaskocsik két gázlón, a lakosok gyaloghídon jutottak át egyik oldalról a másikra. „Nádasok rengetege ülte el széltében-hosszában a sekély részeket (...), a felburjánzott gaz, bürök, fűzbokrok sűrűjében alig lehetett észrevenni azt a néhány szegényes nádfedelű putrit, mely a falut képezte." 1850-ben még csak 128 szalmafedelű, fából-vályogból épült parasztház képezte a jövendő város alapját. 1867-re a község 172 házból állt, de már a befejezett vasútépítés révén májustól összeköttetésbe került a fővárossal. A forgalom megindultával nemcsak a barnakőszén-bányászat, hanem a község fejlődésében is fordulópont következett Ье.<

я

> A kérdés, hogy mit köszönhet Salgótarján a barnakőszén-bányászatnak, elsőnek az 1867ben átadott vasútvonalat kell megemlítenünk, melynek végső pontja 1871-ig a József-rakodó volt. Az állomása a falu déli szélén, a bányák érdekét figyelembe véve épült meg (Baglyasalja, Pálfalva és a salgótarjáni Széles-völgy (későbbi Forgách-patak és völgy) bányáinak széntermelését volt hivatva elszállítani. A vasút és a bánya az iparfejlesztés terén is érdemeket szerzett: 1868-ban lerakták a Salgótarjáni Vas finomító Társulat alapjait, 1892-ben letelepedett a Salgótarjáni Palackgyár, melyet 1926-ban vett át az SKB RT. Egy kis vasöntöde 1894. évi megalapításával a gépipar vetette meg a lábát a településen. Az ipar civilizációt teremtő ereje azonban nem vívott ki egyöntetű elismerést. 1908-ban egy helyi polgár így fakadt ki a salgótarjáni lapokban: „A kőszén volt tehát az, mely a jelenlegi községünk területén felállított ipartelepek létesítését itt lehetővé tette és magát a községet is egyszerre a kis községek sorából oda, ahol ma áll, 14 ezer lakosával, mint Nógrád megyének legnépesebb helye." Tovább olvasva azonban a község fejlesztésének háttérbe szorulásáról panaszkodik: „ide senki azzal a céllal nem telepedett le, hogy végleg itt maradjon: kihasználni a pillanatadta előnyöket, s aztán tovább menni". Gondot okozott már a 41 év óta üzemelő vasútvonal is: „Nagy bajunk e tekintetben, hogy már magának a vasútvonalnak oly szerencsétlen az elhelyezése, hogy községünket úgyszólván derékban szeli ketté, s a meszes alatti rész fejlődését vasúti átjárók hiányában, egészen megbénítja." A vélekedéssel szemben azonban meg kell állapítanunk - amire már Martiny Károly is célzott -, hogy a barnakőszén megléte nélkül a vasútvonal megépítése jóval későbbre tolódott volna el, (pld.: Balassagyarmat esete) és Salgótarján „valószínűleg csak egy jelentéktelen kis vicinális szárnyvonal végállomása lehetett volna."

(4) Mint közismert, Salgótarján a Salgó és a Tarján patakok által alkotott Y alakú fővölgyben alakult ki, a mellékvölgyekbe csak jóval később húzódott a lakosság, követve az ipartelepeket. Fejlődése során a falumagot érintetlenül hagyva a szélein kezdték építeni, több helyen megindulva az üzemek pillanatnyi érdekei-anyagi ereje szerint. Az ipartelepek és a bányatelep által alkotott két pólus között éltek a salgótarjániak, rá-rácsodálkozva a toborzás révén a faluban megjelenő különösen viselkedő és beszélő idegenekre. 1869-re már 3700 főre gyarapodott lakosság kétharmada volt idegen, és csak 1910-ben lépte túl a magyar nemzetiségűek száma a 90 százalékot. A toborzott és letelepített bányamunkások mellé még hosszú ideig idénymunkásokra is szüksége volt az SKB RT-nek, így az állandó jellegű munkásházak mellé ideiglenes -24-