Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXI. (1998)

Maga János Konferencia, Balassagyarmat - Fügedi Márta: Manga János kutatásai a pászotrművészet terén

gyár pásztorművészetről mégis monografikus igényűek és teljes képet adnak a 18. század végétől - Erdélyt kivéve - az egész magyar nyelvterületről. Kandidátusi disszertációja téziseiben szemléletesen fogalmazta meg célkitűzéseit és módszerét is: „Legfőbb célkitűzésünk az volt, hogy bemutassuk a pásztorélet változását, azt a pásztori közösséget, amely művészetét kialakította és továbbhordozta, majd szóljunk a díszített tárgyakról, a díszítő technikáról, a díszítményekről, a szerkesztésről, továbbá azokról a tényezőkről, amelyek a művészkedés körülményeit, a faragó pásztorok ízlésvilágát meghatározták." Manga János több tanulmányában érinti a pásztorművészetet különböző aspektusokból, ez a téma végigkíséri kutatói pályáját. A pásztorművészethez fűződő kutatásainak legjellemzőbb és összegző jellegű tükre azonban az a három terjedelmes német nyelvű tanulmány, amely az Acta Ethnographicában jelent meg a dunántúli, az alföldi és a felföldi pásztorművészetről, illetve a betyárábrázolásokról. Manga János a pásztortársadalom sajátosságaiból indult ki. Vizsgálta azokat a meghatározó természeti-gazdasági-társadalmi és életmódbeli tényezőket, amelyek a pásztorélet sajátosságait kialakították, és amelyek változása természetszerűen kihatott a pásztortársadalom életmódjára, s azon keresztül tárgyi világára is. Az Alföld természeti adottságai a 19. századig mintegy megőrizték és konzerválták az állattartás archaikusabb formáit. Az extenzív állattartás és az ezzel járó rideg, faluközösségtől távoli sajátos pásztoréletmód természetesen kihatott a pásztor tárgyaira, így a művészkedésre is. A 19. századtól meginduló változások, a közös legelők felosztása, a nagy természetátalakító munkák - a folyószabályozás, mocsárlecsapolás, fásítások - kihatottak az állattartás külsőségeire is. Megváltozik az egyes állatfajták értékrendje, aránya, majd új, másfajta tulajdonságokkal bíró és így eltérő tartást igénylő fajták jelennek meg és terjednek el. Mindez változásokat idéz elő a pásztoréletmódban, azok társadalmi helyzetében, szokásaiban, öntudatában is. A dunántúli pásztortársadalom nagytáji sajátosságainak elemzésénél a török utáni betelepülésekkel járó népmozgások, ennek következményeként az összetett etnikai és kulturális kölcsönhatások, majd a 19. század elejétől e országrészben is jelentős változásokat okozó gazdálkodási és életmódbeli változások és átrendeződések jelentik azt a hátteret, melyben a dunántúli pásztortársadalom sajátosságainak az alapját és a művészkedésben is megnyilvánuló egyedi vonásoknak a magyarázatát kereshetjük. A két nagytáj, az Alföld és a Dunántúl sajátosságait összevetve megállapítja Manga, hogy a tárgyi kultúra régebbi rétegében még számos hasonlóság fedezhető fel mind a tárgyak, eszközök formájában, mind a díszítmények ornamentikájában és a díszítőtechnikában. A lokális különbözőségek a 19. századtól erősödnek fel. A Dunántúlon megszaporodnak a díszes tárgyak, a spanyolozás divatjával erőteljes színesedés válik jellemzővé, vagyis látványosabbak lesznek a tárgyak, elterjed a domborúfaragás, amely szintén dekoratívabbá teszi a tárgyakat. A díszítmények között ekkortól válik lokális jellegzetességgé a betyár- és pásztorábrázolás, a dunántúli pásztorművészet egyik legsajátosabb jegye. Manga szerint az Alföldön jobban megőrződtek az archaikusabb, egyszerűbb tárgyak, minmények tekintetében. A vésés, karcolás technikája, a berakás, intarzia jellemzi az alföldi pásztorművészet emlékeit, melyek kevésbé reprezentatívak, bár kiemelkedő technikai ismereteket igényelnek. -166-