Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXI. (1998)

Tanulmányok - Salgótarján a 20. században. Település- és társadalomtörténeti konferencia - Horváth István: Mentelitás és mítosz. Jelenségek és összefüggések Salgótarján 20. századi társadalmi életéből

Más települések - Lónyabánya, Bélabánya szerepel nála példaként - a nyersanyag bázis kimerülését követően „visszasüllyedtek" a jellegtelenségbe. E két típus megjelenése és hatásának érvényesülése a felvidéki városok esetében ténylegesen kimutatható. Megjegyzendő, hogy Salgótarjánban nem az előbbi - a Selmecbányái - példa, hanem az utóbbiakban megjelenő motívumok voltak az itt megjelent vállalkozók tudatában az erőteljesebben jelen. Ez mélyen hatott az itt élők mindennapjaira. AXX. század elején még sokan úgy vélték, „hogy a tarjáni bányák rövidesen kimerülnek, és Salgótarján visszasüllyed eredeti jellegtelenségébe, melyből a bányászat emelte ki." A leírtak részbeni igazságát, annak veszélyét elismerve úgy vélem, hogy akik így gondolkodtak nem vették figyelembe az ipari, a közlekedési fejlődés elemeit, később a városi karaktert alakító oktatási, kulturális és más intézményekben indukált, a településen megjelent és megerősödött hatások érvényesülését, a népesség számának és foglalkozási struktúrájának gazdagságát, amelyek képesek arra, hogy a korábbi városteremtő funkciókat átvéve biztosítsák - biztosították Salgótarján további városi létét. <•) Salgótarján újkori története azt igazolja, hogy a nyersanyagbázisra épülő és megszilárduló tipikus városi szerkezet nem örökérvényű. E hatásra létrejött minőség lehetőséget teremtett arra, hogy a megváltozott feltételek felismerésével, tudatos munkával, az akkumulálódott szellemi erőre építve kialakítható a jövőre nézve is pezsgő, valóságos városi élet. Város és lakói Salgótarján népessége - társadalma - különleges eszközök és technikák alkalmazásával alakult ki. A folyamatban meghatározó volt a toborzás módszerének jelenléte. E módszer erőteljességét mutatta, hogy általa a város társadalma a kis számban megmaradt tősgyökeres helyi lakosokra, a kialakult vonzáskörzetéből bejárókra, később betelepülőkre (mostanra újra a városkörnyéki falvakba kitelepülőkre) és a nagy számban ideérkező, sokszor más nyelvet beszélő rétegre tagolódott. A toborzás fogalma az irodalomban a katonaság, valamint a bányászkodás kapcsán jelent meg. Tekintettel arra a tényre, hogy a város esetében ez utóbbi irány meghatározó volt, a gyakorlat mikéntjének áttekintése indokolt. Toborzó gyakorlat elsősorban és hangsúlyosan a múlt század végén (az 1890-es években), e század elején vált kiterjedtté, amely révén a lakosság szám erőteljesen felduzzadt. Atoborzók elsősorban távoli falvakban élő postamesterek, tanítók, tisztviselők, papok, vendéglősök, korábban a vállalatnál dolgozók közül kerültek ki, akik hangsúlyosan a beszervezettek után járó jutalék miatt vállalkoztak e feladatra. Forrásunk szerint, „mivel a munkások egy-egy vállalat számára történő megnyerése számukra jövedelem forrás volt" kialakult a toborzók törzsgárdája. Munkájuk elismerésének két módszere dívott: vagy 150 Ft fix jutalékot és havi 30 Ft tiszteletdíjat kaptak, vagy fejenkénti díjazásban részesültek. E szerint: a 18 évnél idősebb, egészséges szállító vagy tanulóvájár után 1 Ft-ot, nőtlen vájár után 3 Ft-ot, nős vájár után 2 Ft-ot kaptak a beszervezők. Negyven évnél idősebbet nem toborozhattak. Havonta egy összegben kapták meg díjazásukat. Az adatok is igazolják, hogy elsősorban a nőtlen vájárok voltak a keresettebbek. A toborzottakat 25-30 fős csoportokban küldték, és ideális esetben így is érkeztek meg a bányaigazgatóságokhoz, a vállalatokhoz. A vállalat megbízottja általában távirati úton, olykor levélben tartotta a toborzóval a kapcsolatot. 1891-ben már egyes körzetekben ál-13-