Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXI. (1998)

Tanulmányok - Salgótarján a 20. században. Település- és társadalomtörténeti konferencia - Horváth István: Mentelitás és mítosz. Jelenségek és összefüggések Salgótarján 20. századi társadalmi életéből

landó ügynökség felállítását is tervezték. A toborzó mindig pontosan megjelölte, hogy hova kell bányász. Az első időszakban Inászó és Salgótarján volt a célállomás. A toborzottak eredeti lakhelye elsősorban az akkori Felső-Magyarország volt. De az ideérkezettek között volt galiciai, bánsági, bihari, Bars megyei, stájer, karinthiai, Hunyad megyei, krassó-szörényi lakos is. Az első Salgótarjánba érkezett bányászok Selmecbányáról, Körmöcbányáról, a Szepességből áttelepült ércbányászok voltak. Közülük a név szerint is ismertté vált Windisch András idekerülését tipikusnak is nevezhetjük. Forrásunk tanúsága szerint a megnevezett személy Körmöcbányán volt ércbányász. „Egy odavaló vájár ment vissza Salgótarjánból. Megmutatta az ottaniaknak a fizetési bárcát, és mondta, hogy 3-6 koronát lehet keresni hetente." Ez jóval magasabb szintű volt az átlagosnál. A megélhetést biztosító bér nívója meg évtizedekig magasan állt. Förster Kálmán az 1920-as években is azt a megállapítást tette: „most többé kevésbé existenciális érdekből lakják városunkat." Minden munkás - a felvételét követően - megkapta az utazási költséget. Ha nős volt, és vele érkezett a felesége, ő is részesült e juttatásból. Ezen túl az utazási időre 80 krajcár élelmezési hozzájárulást, megérkezés után lakáskiutalást kaptak. Arra külön figyelmet fordítottak, hogy mindig megfelelő számú lakás legyen. Ez később megváltozott. A toborzottak kötelessége volt, „hogy egészségük rendben legyen" ezt bizonyítvánnyal is igazolniuk kellett. írásos munkakönyvük volt, és aláírásukkal igazolták, hogy „munkára kötelezték" magukat. Előfordult - például a Hunyad megyéből 1891- ben érkezettek között - hogy „leköszönés nélkül elhagyták munkahelyüket". Ilyenkor a vállalat a hatóságok közreműködését kérte, hogy anyagi kárát megtérítsék. Az ilyen munkásokat beszervezőket is megfeddték. A toborzás hangsúlyosan kampányszerű volt. Ezt elsősorban a szén iránti igény határozta meg. Nyáron - ősszel több létszám kellett, télen-tavasszal a toborozó munka visszafogottabbá vált. A „liptákokat késő tavasszal, nyáron" nehéz volt visszatartani. Emiatt kezdetben nem mindenki telepedett meg az üzem környékén létesített kolóniákon. Az ideiglenesség megszűnése elsősorban a század első évtizedétől vált gyakorlattá. A toborzás elsősorban a termelésben résztvevő fizikai munkásokra vonatkozott. A szakképzett munkaerőt - mérnök, altiszt - igénylő állásokat elsősorban Bécsben, Budapesten megjelenő újság hirdetése révén biztosították. Gyakori volt az ismeretségre alapozó ajánlás is e körben.

<2) A toborzás ténye és tartalma nagy hatással volt Salgótarján korai fejlődésére. A hatások közül hangsúlyozni szükséges azt a tényt, hogy az így ideérkezők nem a településhez, hanem a tevékenységhez, az érintett gyárhoz, bányához kötődtek, akár ideiglenesen, akár tartósan maradtak is Salgótarjánban. Ugyancsak fontosnak tartom, hogy a település népességének alakulását a megkereshető pénz, a haszon, a vagyon ilyen-olyan mértékű megszerzése motiválta. E két tény hatása hosszú ideig - valószínű szinte napjainkig - érződött, és az itt élők kötődésének minőségét is jellemezte. Ennek igazolására elegendő az 1946-os újságcikk néhány sorának felvillantása. E szerint: „A szén és ezzel kapcsolatos ipari üzemek létesülése csalta ide az ország és a szomszéd államok minden részéből a szerencsepróbálók tömegeit, és ennek a heterogén népelemek utódai a mai lakosság törzse. Itt tehát mindenki idegen, gyökértelen. Hiányzik a lakosságból a „hagyo-14-