Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XX. (1995)

Tanulmányok - Történelem - Cs. Sebestyén Kálmán: Arcképvázlat a naplóíróról

iparosok szekereikkel, lovaikkal és áruikkal együtt itt töltötték az éjszakát. Ezt az épületet 1880-ban megvette Schleicher Emil pékmester, megfelelően átalakítva lakást, pékműhelyt, fűszerüzletet rendezett ott be, ma Klein Károly tulajdona. Az acélgyári iparvágánytól felfelé az első acélgyári épületig vagyis a mai Porázik féle lakásig, illetve az acélgyári iskoláig úgyszintén a Somoskőújfalu felé vezető út mindkét oldalán szántóföldek terültek el. Az első épület ezen a területen az evangélikus templom és paplak volt, melyet néhai Weiszenbacher kereskedő kezdeményezésére 1880 körül építettek. A község eredetileg két részből állt, az egyik az eddig leírt rész, melyből a Cigány (ma ) és Kistarján (ma Menház) ucca ágazott ki. A másik a vasút, illetve a Tarján-patak által elkülönített Vízentúli vagy Meszesaljai rész, mely a Karancsaljai és a Meszesaljai (ma ) uccából állt. A Meszesaljai ucca a Karancsaljai uccától a Liki házig terjedt, azóta alig változott. Ellenben a vele párhuzamosan folyó Tarján-patak partján egy egész új ucca, az Úri, illetve Kassai sor keletkezett. Olyformán, hogy a Meszesaljai uccai házakhoz tartozó s a Tarján-patak medréig nyúló kertekből új háztelkek keletkeztek. A Karancsaljai ucca annyiban változott azóta, hogy a kis falusi viskók helyébe részben új, modernebb házak épültek s az ucca, mely eredetileg a Bányász ucca elágazásáig terjedt Karancsalja felé megnyúlt azáltal, hogy az őslakosság a város belső területén levő ingatlanait eladva, úgy oda, mint az akkor még szintén üres területet képező Baglyasaljai uccába települt ki. A vasút és a Tarján patak között egyetlen egy ház volt, a ma is fennálló Jungmann (ma Tóth) féle ház. Ezen épület és a bányakolónia közt, üres mező terület el. A Tarján-patakon csak gyaloghídon lehetett átmenni a meszesaljai részre, mert sem itt a Tarján-patakon, sem a Vadász előtt a Pécskő-patakon szekerek számára híd nem volt s a járművek a patakmedren jártak keresztül. A község úgy nézett ki, mintha két külön, a maga hegyének lábához tapadt kis falucska volna. A két nagyvállalat pedig nem lévén még abban az időben a községgel összeépítve, szintén külön-külön épületcsoportot alkotott. Úgyhogy akkor Tarján négy részből állt. Járda, természetesen még akkor nem volt. A mai járda helyén az út mindkét oldalán egy-egy árok vonult végig a községen, mely a csapadék- és a szennyvíz levezetésére szolgált. Az úttestről apró hidacskákon vagy bukkanókon keresztül jártak be az udvarokba. A közvilágítást hét darab petróleumlámpa szolgáltatta: egy a nagykorcsma előtti téren, egy a Böhm féle korcsma előtt (mai Deutsch ház), egy a főtéren, egy a Kis-piacon (Erzsébet-tér), egy a posta előtt (mai Bellák ház), egy a Vadász előtti Pécskő patak gázlójánál és végül egy a Jungmann ház előtti Tarján-pataki gázlónál volt felállítva. Ennek a hiányos közvilágításnak volt megfelelő a közbiztonság is, annyira, hogy este igazán nem volt tanácsos az uccán járni. Különösen fizetéskor (minden hó 15.-e körül) volt kritikus a helyzet. Abban az időben ugyanis nagyon sok krajnai bányász dolgozott az itteni szénbányában. Ezek a „gránerek" fizetéskor alaposan berúgva egyik korcsmából a másikba vándoroltak át; ez pedig úgy történt, hogy a korcsma előtt felsorakozva kart karba fűzve az uccát egész szélességében elfoglalták (néha 8-10 ilyen emberlánc volt egymás mögött), s annak a rendkívül tartalmas szövegű nótának taktusa mellett, hogy hollariá holláriá hó, holláriá riá holláriá hó, megindult a menet a legközelebbi korcsma felé. Ilyenkor nem volt tanácsos velük találkozni, s aki a viszonyokkal ismerős volt vagy idejében visszafordult, vagy betért valamelyik házba, s ott várta meg míg a gránertömeg elvonult s csak azután folytatta útját; ellenben, ha valaki szembe került velük, azt hangos „hudics permej karsendús!" csatakiáltás mellett leütötték; ha valaki szekérrel jött velük szemben, annak szekerét diribdarabra széjjelszedték. - Meg kell még említenem, hogy a várost körülövező nagyrészt akácos erdővel borított s ma oly kedves keretet képező magaslatok akkor még mind kopár és csúnya vízmosásos hegyek voltak. Ezen vízmosások az azóta befásított hegyek lejtőin ma is látszanak. Ha ehhez a sivár képhez hozzávesszük még, hogy a községet körülvevő szénbányák örökké égő hánydái állandóan sűrű, fojtó füsttel lepték el az egész völgykatlant, amelyben a község fekszik, akkor némileg megértjük, hogy miért nem iparkodtak itt véglegesen megtelepedni az emberek s akit nem kötött ide hivatása, menekült is innen jobb hazába. Ez a magyarázata annak, hogy míg más városban ősrégi, patrícius családok vannak, itt alig találunk két-három generációval rendelkező családot. így nézett ki Salgótarján 1875-ben s bizony aki ma látja ezt a várost, el sem tudja képzelni, milyen szétszórt kis falucska volt ez 50 évvel ezelőtt. Magam is, aki pedig e város fokozatos fejlődésének szemtanúja voltam, amikor a régi falu képe megjelenik lelki szemeim előtt, most látom csak 56