Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIX. (1994)

Tanulmányok - Néprajz - Lengyel Ágnes: A paraszti imádkozás rendje

amelyben az alany nem cselekszik, hanem elvisel valamely cselekvést, történést, állapotot, illetve az alany valamely mástól kiinduló cselekvésnek válik tárgyává. így hallottuk egy Cservölgy-pusztán (Nógrád m.) lakott asszonytól, hogy „...a mise is odakinn nálam levét." Szanda (Nógrád m.) határában egy alkalommal gyerekek azt tapasztalták, hogy „Táblák (dúló) tetején az ég a fődre van leereszkedve." A falubeli kis-kápolnába „...a Szűz Mária be vót oda szépen ruházva"" stb. Voltaképpen a szandai Mária-szobor, több hasonló plasztikával együtt, a helyi ájtatos nép számára nem mint stilizált művészeti alkotás, hanem mint Szűz Mária utánzata vagy egyenesen a Szent Szűz alakjával egybe fonódó jelenség mutatkozik meg. A mitikus vagy isteni eredetű mintát követő életmód mai megnyilvánulását példázza egy szandai asszony esete, akinek álmában, a besnyői búcsún Jézus azt mondta, hogy „te gyere ide, gyere ide, te mindig ide gyere énhozzám, oszt velem legyél." Ettől kezdve az aszszony az egyik leglelkesebb búcsújáró lett, buzgó templomba járó és rendszeres áldozó, mert így értelmezte Jézus álombeli felszólítását." Az életmód e fölfogásába illeszkedik egy mai nógrádi javasaszszony tevékenysége is, aki szintén égi felszólítást érzékelve változtatta meg ennek megfelelően az életét."" Más kutatók, a vallásosság jellemzőjeként egyáltalán nem az isteni eredetű minta utánzásaként vagy követéseként felfogott cselekvést látják. Pierre Bourdieu, szociológiai megközelítéssel és egészen eltérő fölfogással azt állapítja meg, hogy a vallás a szentesített gyakorlatok és képzetek olyan rendszerét vési az emberek fejébe, melyek struktúrája átlényegített formában reprodukálja egy meghatározott társadalmi formációban kialakult gazdasági és társadalmi viszonyok szerkezetét, nagyrészt a marxi filozófiával összhangban. Ilymódon a vallást olyan szimbolikus struktúrának tartja, amely hozzájárul a csoportok és osztályok közötti viszonyok struktúrájaként fölfogott társadalmi rend fennmaradásához és újratermeléséhez."" Míg Eliade alapvető szerepet tulajdonít a vallásnak a széles értelemben vett kultúra rendezett működésében, addig Bourdieu döntően a vallás gazdasági-társadalmi viszonyokat sajátosan leképezőközvetítő funkcióját hangsúlyozza. Mégis mindkettőjük értelmezésében a rend különböző összetevők közötti kapcsolatok szerkezeteként írható le, noha Eliade-nál a valláson alapuló kulturális rend bontakozik ki, Bourdieu-nél pedig a vallás közvetítette, de nem belőle fakadó társadalmi-politikai rend. C. Geertz a rend kategóriáját általános, világképi dimenziójú fogalomként alkalmazza, és valamennyi vallás lényegi alkotórészének illetve funkciójának tartja a kölcsönös, szimbólumokban testet öltő, jelentésgazdag viszonyt az emberek által vallott értékek és az általuk megélt lét általános rendje között. Geertz, újabb társadalomtudományi irányt képviselve, túllép Bourdieu nézőpontján, és az emberi tapasztalatok értelmezésére, formával és renddel történő felruházására vonatkozó igényt éppolyan valóságosnak és parancsoló erejűnek tekinti, mint amilyennek az ember biológiai szükségleteit. Ezért helytelennek tartja a szimbolikus tevékenységek sorában a vallást úgy értelmezni, mint jól-rosszul leplezett kifejezéseit valami rajta kívül állónak." A fentiekben fölvázolt világképi jelentőségű, az isteni eredetű mitikus minták struktúrájából, egyéb szimbolikus hatásokból és különböző gazdasági, társadalmi viszonyokból származó szabályszerű szokásmegoszlásként értelmezett rend-fogalmat célszerűnek látjuk alkalmazni a vallás egyik részterületére, az imádkozási szokásokra. Ezt kettős vetületben látjuk megvalósíthatónak. Egyrészt azt a rendet írjuk körül, ami az imádkozást, mint szabályozott, reguláit cselekvést jelenti. Másrészt a népi imádkozásnak a kultúra adott szegmentjeire való kiterjedtségi rendjét vizsgáljuk. A néprajzi szakirodalomban az elszórt adat is igen kevés az imádkozás közbeni viselkedésre, az imádkozás módozataira, a test- és kéztartásra, az imádkozással kapcsolatos eszközök, helyek és szokáscselekmények bemutatására vonatkozóan. Erdélyi Zsuzsanna idevonatkozó megállapítása, hogy „az imamondás pózzal jár, s még munka vagy menet közben is átalakul az ember, kizökken önmagából, ki valóságából. Megváltozik testtartása, arckifejezése"."" Az archaikus imádságok kísérőjelensége - Erdélyi Zs. megfigyelése szerint - „az egykori éneklés hangzását keltő deklamáló, recitáló mód, mely sokszor már szabályos dallamba csap át"." Kutatás tárgya lehet az archaikus imádságokon kívüli imák elmondásának-éneklésének zenei szempontú vizsgálata. Az oralitás szempontjánál maradva - gyűjtési tapasztalataink szerint - azt tekintik „igazi" imádságnak, amit mozgó ajakkal, „susogva", „rebegve" félhangosan mondanak: „Azt hallgatja meg a Jóisten. Isten ments, lecsukott nyelvvel imádkozni."" E jelenség a kollektív, orális vallásgyakorlatra megy vissza, melyet a templomban a jelenben is, a családban pedig a múltban hagyományosan együtt, hangosan végeztek. A közös imagyakorlat megszűnése és a külső környezet deszakralizálódása során az eredetileg hangos, beszédszerű ima az egyedül imádkozok körében „susogássá", „rebegéssé" változott. A fenti okokon kívül egyházi hatás is 130