Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVIII. (1993)
Tanulmányok - Történelem - Szvircsek Ferenc: A bányászati nyersanyagkutatás (barnakőszén és lignit) és a bányaművelés története Nógrád megyében a 19–20. században
A 19. század második felének gazdasági és társadalmi jelentősége az ipar tőkés alapokon történő fejlődése volt, miután a céhek az 1872-es ipartörvényig átszőtték az ipari tevékenység egészét. Egyedüli kivételt a bányászat jelentette, ahol a privilégiumok árnyékában szorgoskodó kistermelőket már akkor is gyakran tőkés vállalkozás működtette. A bányászatot ezekben az években a földel való szoros kapcsolata folytán nem az iparhoz, hanem az őstermeléshez sorolták. A helyzet csak a 19. század elejére változott meg, majd a század 80-as éveiben állandósult a „bányaipar" kifejezés. Az 1867-es kiegyezés után új korszak kezdődött a szénbányászat történetében. Az ipari körök érdekei azt követelték, hogy a szénbányászat a földbirtokos beleegyezése nélkül az adományozási jog alapján haszonbér fizetése nélkül legyen folytatható. Velük szemben a birtokosok maximális hasznot igyekeztek húzni a birtok alatt található ásványi kincsből, mivel az ipari fejlődésből adódó szénfogyasztás növekedését a hazai bányászat nem tudta kielégítem, aminek következtében jelentős mennyiségű import szénre volt szükség. Az első hivatalos statisztika szerint Magyarország széntermelése 1856-ban kereken 2, 5 millió mázsa volt, ebből 1 millió mázsa a dél-magyarországi kőszénbányászatra esett. Az európai viszonylatban is számottevő széntermelés 1859-ben elérte a 4 millió mázsát, melyben a pécsvidéki szénbányászat vezetett 1 millió mázsás termelésével. Az európai országokhoz hasonlóan az infrastruktúra megújulása Magyarországon is húzóerőt jelentett a gazdaság átalakulásában. A vasúthálózati térkép szemügyre vétele elárulja, hogy a vonalakat gyors ütemben vezették el a vasút számára is életbevágóan fontos vas és szénlelő helyekhez. A vasút kiépülése és üzemben tartása szénbányák megnyitását és vasolvasztók építését kívánta meg. Az 1829-ben alapított Első Osztrák Dunai Gőzhajózási Társaság 1831-ben szabadalmát hazánkra is kiterjesztették, a mohácsi kikötőhöz épített (1857) vasútra támaszkodva a mecseki bányavidéket a legtöbb kőszenet termelő vidékké fejlesztette. Az oravicai bánya is hamarabb kapott vasutat a Dunához (Bazias, 1856) mint Temesvár felé, a társaság saját vasúthálózatához. A gyáripari - pesti és budai gyárak1850-tôl a dorogi medence legnagyobb szénfogyasztói lettek. Megyénkben is több vállalat született az ország iparosodásának kedvező körülményei között, a szénre alapozva tevékenységét. Az egymás után épülő vasútvonalak révén a 19. század második felétől a szén értékesítése lehetővé vált távolabbi területeken is, és az új üzemek eddigi faszükséglettől determinált helyszínüket feladva már a szénszállítást megkönnyítő vasútvonalak mellé települtek. A nógrádi szénterületet - különösen a 19. század utolsó évtizedeiben számos kisebb-nagyobb vállalkozó és vállalkozás vagy néha maga a föld tulajdonosa kutatta-túrta a várható jövedelem reményében, így a szénbányászat bölcsője valószínűleg nem csak a salgótarjáni medencében ringott, hanem szerte megtalálható volt az eddig ismeretlenségbe merülő nógrádi dombok között is. Véletlennek is tűnhet, hogy az idejekorán (1867) vasúthoz jutó salgótarjáni medence vált ekkoriban a legfontosabb, elsősorban a fővárost ellátó barnaszén bányaközponttá. Barnakőszénbányászatunk a Selmec környéki majd brennbergi bányászattól az Esztergom vidéki bányászaton, a múlt század derekán meginduló sajóvölgyi szénbányászaton keresztül hosszú úton jutott el a nagyobbmérvű bányászat kifejlődéséig, mely a salgótarjáni barnaszénmedence fellendülésével vette kezdetét. A kiegyezés után a nehézipar fejlődése elsősorban a szénbányászat területén mutatkozott meg, a termelés országosan 1867-től 1873-ig 7 millió mázsáról 16, 3 millió mázsára emelkedett. Az országos termelésben szénmedencénk termelésének az aránya a következő képpen alakult: 1867: 8% 390378 q 1870: 33% 2840464 q 1880: 35% 5230260 q 1890: 42% 10756210 q 1900: 39% 16247060 q A hazai szénbányászat 1880-ban már 18, 2 millió mázsa szenet adott a fellendülő ipar és a fejlődő vasúti hálózat fogyasztásába. A két érdekcsoport közötti küzdelem a megyénkben is élesen jelentkezett. A törvényhatósági bizottság közgyűlése a megyei földbirtokosok érdekeit képviselve állást foglalt abban a kérdésban mely sérelmezte a barnaszén utáni kutatás engedélyezésének a földbirtokos beleegyezése nélküli adományozását. Érdekükben állt, hogy a kőszén a földbirtok tartozéka maradjon, mivel a megyei birtokosok nagy részének a gazdasági-társadalmi lesüllyedését vélték megakadályozni ezzel a lehetőséggel. A nagy bányavállalatok-mint földbirtokosok-szintén érdekeltek voltak az ügy kimenetelében. A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. salgótarjáni bányaigazgatója Zemlinszky Re&ő 1877-ben megjelentetett és a bányatörvénnyel foglalkozó „észrevételében" szintén támogatta a földbirtokosság kőszén143
