Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVII. (1991)
Néprajz - Kapros Márta: „Jönni-menni” viselet a Nógrád megyei Patak községben 1985-ben. I.
hiányt, ami a helyi varróspecialisták kapacitásának csökkenéséből adódna. De a viseletben járók is kezdik árulni fiatalossá vált kimenő ruhadarabjaikat. Tartogatni nincs kinek. Elvileg logikus lenne az a következtmény, hogy munkaruhának jobb állapotú darabokat fognak be. A hagyományos felfogás azonban többnyire még hat: „Az igaz, hogy legyen tiszta (mármint a munkaruha), de nem herdáljuk azért el, ami még jó". Az életforma megváltozása miatt pedig egyébként is csökken a munkaruhákra vonatkozó igény. Kevesebbet járnak a mezőre, aki pedig napi nyolc órát nem mezőgazdasági munkahelyen tölt, annak otthoni ruhaféle is kevesebb kell. Régen úgy volt szokás, hogy ha egy asszony fiatalossá vált ruhadarabjait pénzzé akarta tenni, vagy örökösök ilyen hagyaték eladása mellett döntöttek, először rokonságon belül kínálták fel - mintegy elővásárlási jogot érvényesítvén - többnyire a rokonsági fok sorrendjében. Ma már mindegy, csak sikerüljön eladni, akár áron alul is. Gyakorivá válik a vásárlási kapcsolat a falun túl, immár a viseletcsoport egészén belül. Sőt, a bomlás fázisába jutó viseletek egységesedése tovább szélesíti a kört. A közvetlen adás-vétel mellett, szervezettebb formák is kialakultak. Egy-egy vállalkozó szellemű asszony összegyűjti a rokonság, ismerősök fölöslegessé vált viseleti darabjait, s beviszi a gyarmati piacra a hétfői nagypiaci napon. Bár K. J. adott időmetszetben áttekintett készletét éppen nem érinti, de megemlítem, hogy az elmúlt két-három évtizedben Patakon is megjelentek a házaló, javarészt alkalmilag vállalkozó, közvetítő kereskedők kötényekkel, kendőkkel, s közben felvásárolták az itt már nem viselt kasmír vállkendőket például. A Csehszlovákiából rendszeresen átjáró asszonyok a náluk fölöslegessé vált perzsakabátoi±a\ látták el a patakiakat. 33 A kéztől vett viseletdarabok mind felsőruhák és javarészt egyedi előállításúak. Ennek egyik oka, hogy boltban ilyen nem kapható, csináltatásuk időt és utánajárást igényel. De a hétköznapi viselet vonatkozásában közrejátszik itt az a jelenség is, hogy az ünneplő viseletben megjelenő konfekció termékek szinte korlátozás nélkül elhordhatók alacsonyabb alkalmi fokozatokra, tehát nem válnak feleslegessé. Továbbá a készáruk fokozott térhódítása már a kivetkőzés nagy hullámát túlélt, késői viseletben következett be, így a viseletüket elhagyók részéről sem keletkezett számottevőbb felesleg. Annál is inkább, mert ezen öltözetdarabok (kötött ujjasok, lábbelik, kiegészítők) a városias öltözködéshez is megfelelők. A viseletben maradók részéről sem merül fel erre igény. Ha ugyanis hiány mutatkozik hétköznapiból, azt ki-ki saját ruhatárából egy ünnepivel váltja ki, s ahelyett vesz újat, ünnepi készletét frissítvén. Az, hogy használt ruhát vásárolnak, eredetileg nem befolyásolta számottevően a készletgyarapítás tervszerűségét. Mivel a rokon ugyanúgy megkérte az árát, mint az idegen, ki-ki csak olyan árut vett meg a felkínáltból, amit valóban szükségesnek ítélt. Legfeljebb a csekélyebb ellenértékű kendők esetében tettek kivételt. A kivetkőzés révén egyre csökkenő árak mellett utóbb nő a készletbe kerülés esetlegessége. 1.2.1 Öröklés, ajándék, csere Elöljáróban annyit, hogy az öröklés kifejezést a helyi értelmezésben használom. Ebbe beletartozik az is - s századunkban ez képezi a számottevőbb hányadot - hogy az anya fiatalossá váló viseletdarabjait elteszi lányának, s amint ő belenő (formai és tartalmi értelemben), akkor megkapja. Az ilyen ruhaneműk egy része visszatartható ugyan a lány kiházasításáig is. Több leánygyermek esetében vagy eleve szétosztja az asszony, mit, melyiknek szán, vagy kor szerint egymástól megöröklik a testvérek folyamatosan a viseletdarabokat, illetve azok még használható állapotban lévő részét. E tág értelemben vett öröklés sem számottevő forrása a jönni-menni ruhakészletnek, részben az ide tartozó viseletdarabok csekélyebb értéke, részben azok java részének további elhordhatósága miatt. Legfeljebb egy-egy megkímélt, utóbb már nem kapható anyagú, vagy a helyi ízlés szerint különösen szépnek tartott kendő, szoknya szállt tovább. K. J. ezekből is viszonylag keveset kapott, szülőkkel maradó nővérének jutott inkább. S a kevésből sem maradt 1985-re használatban egyetlen darab sem. Ugyanez áll a kelengyéjéhez nővérétől megkapott 223
