Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVII. (1991)

Néprajz - Kapros Márta: „Jönni-menni” viselet a Nógrád megyei Patak községben 1985-ben. I.

léggel Budapesten dolgozó asszonyok rendszeresen hordtak haza főleg kendőre való anyagokat, gyakran rendelésre is vásároltak előzőleg már hozott, s kedvező fogadtatásra talált kelmékből - némi felárat rászámítva (81.). Az államhatár közelsége is eredményez e vonatkozásban sajátosságokat. Időszakonként vannak a népviselet körében is olyan felkapott termékek, amelyeket csak a tótoknál, vagy ott lényegesen olcsóbban lehet kapni. Van, aki kimegy maga, ha kell, egyúttal vesz rokonnak, szomszédnak. De helybe is hozzák. Pl. amikor Patakon legalsó szoknyának megkedvelték az ún. pelenka-anyagot, a Csehszlovákiából átlátogató rokonok, majd kimondottan ilyen céllal létrejövő kapcsolatok keretében, rendszeresen átjáró, élelmes asszonyok nagyobb mennyiségben hoztak a kelméből. Tőlük helybeli varróasszony megvette vagy bizományba átvette. Felkínálta ismerős körben, aki kért, annak megvarrta, s az árban az anyag és a csináltatás díja egyaránt benne volt (1-4.). Kialakult hasonló, alkalmilag szervezett formája a szlovák-csizmák (137.) árusításának is. K. J. ruhaféléi között azóta vannak többségben a magavásárolta darabok, amióta bejár dolgozni Balassagyarmatra. Ennek csak egyik motiválója az, hogy rendszeres bejárás révén adott a vásárlás gyakorlati lehetősége. Számottevőbbnek tartja azt a körülményt, hogy időközben б lett a gazdasszony, s neki kell kézben tartania a család öltözködését. A gazdasszony státus egyben jogot biztosít arra is, hogy keretek között bár, de a maga kegyére válasszon. A kivetkőzés terjedése pedig tágítja az egyéni feles érvényesülése terét. Ha immár a tárgyak oldaláról közelítünk az előállítási módhoz, néhány általánosabb következtetést tehetünk. A viselet új elemei szinte kivétel nélkül gyári termékek. De jócskán szerepelnek a vizsgált tárgyegyüttesben bolti készáruk olyan ruhafélék esetében is, amelyeknek van egyedi készítésű előzményük. Az életforma változása, a hagyományos felfogásmód lazulása a konfekcióipar termékeinek viseletbe emelését is lehetővé teszi, ami, mint köztudott, az egyes táji viseletcsoportok karakterét csökkenti. Mindez kölcsönhatásban áll az ipar, kereskedelem mindenkori fogadókészségével. Mert pl. esetünkben, a legkorábban elterjedt, gyári készítésű kendők vonatkozásában visszalépésnek lehetünk tanúi: „azelőtt jobban lehetett szép kendőket kapni". A konfekciótermékek térhódítása a felsőtestre való ruhaneműk esetében erőteljes. Ehhez hozzájárul, hogy az átmeneti divatokhoz jobban igazodó ujjasok elkészítése az átlagoshoz viszonyítva bizonyos többlettudást igényel. A régi varróasszonyok kihalnak, de a kivetkőzés terjedésével leszűkült kereslet utánpótlásukat már nem hívja létre. Amelyik ilyen ruhaféle nem váltható ki konfekciótermékkel (bélelt-mellény, kabát), ott megnő a még működő specialisták, iparosok vonzásköre. Legstabilabb a szoknya. Ez ma vidékünkön általában a parasztos öltözködés kulcsdarabja. Falusi szóhasználatban: aki bőszoknyában, sokszoknyásan, (nem egyberuhában ~ nem slafrokba) jár, az annyit tesz, hogy még viseletét tartja. Másrészt a viselet hagyományos funkciói szempontjából, mint ismeretes, a szoknya a meghatározó, erre vonatkozik a legtöbb helyi előírás. A szoknya konfekció termék által történő kiváltásának lehetősége a parasztviselet keretein belül lényegében kizárt, ellenkező oldalról közelítve: ilyen igények kielégítését a tömegtermelés nem tudja felvállalni. Ugyanakkor e ruhadarab egyedi elkészítésének lehetősége a varrógép elterjedése mellett, házi munka keretében is biztosított. Hasonló a helyzet a kötények esetében. Párhuzamosan viszont a viseletdarabok formájában, díszítettségében bizonyos egyszerűsödés tapasztalható, ami szintén a viseletek táji egységesülését segíti. A tárgyalt készlet 10%-át teszi ki a kéztől vett ruhák aránya (3. ábra). A hagyományos felfogás szerint is elfogadott volt, hogy leány utód híján a fiatalossá vált ruhafélék pénzzé tehetők. S egy szépnek tartott, jó állapotú ruhanemű értéke alig volt alacsonyabb az újnál, legalábbis, amíg divatosnak számított. Ez elsősorban az ünnepi viseletdarabokat érintette. Ajönni-menni öltözetekhez tartozó ruhafélék értéke anyaguk, előállítási módjuk miatt csekélyebb volt. Legfeljebb a már újonnan nem beszerezhető kelmékből (kasmír, ternó) készült ruhaféléknek, s a belinereknek volt inkább keletje, s egyben ára is. A kínálat szempontjából nézve: a 4. alkalomfokozatra beszerzett ruhaneműket utóbb elhordták munkaruhának. A kivetkőzés azonban új helyzetet teremtett. Aki leteszi a viseletet, amit csak tud, elad belőle. S mivel esetükben a hétköznapi elhordás lehetősége sem áll fenn, immár alacsonyabb alkalmi fokozatú, jó állapotú ruhafélékből is jelentkezik kínálat. Ez egy darabig közömbösíti azt a 222