A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Közlemények - Szvircsek Ferenc: Törzsgárda létrehozására irányuló kísérletek a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. munkáspolitikájában

néhány évtized alatt teljesen megváltoztatták a falu képét. A község az egész medence bányászatának és iparának centrumává lett, a vasút révén közvetlen kapcsolatot teremtett a fővárossal. A kiegyezés után a magyar gazdasági élet egészére jellemző ipari fejlődés Salgótarjánban rendkívüli módon felgyorsult. A nagyipar civilizációt teremtő ereje alapvetően változtatta meg a táj arculatát, az ősi település képét. Maga a falu, Salgó-Tarján ahogyan akkoriban írták, egy észak—déli irányú ipszilon alakú, alacsony hegyláncokkal körülvett keskeny völgyben épült, mely mint „kínai fal" zárta el a külvilágtól. Magát a völgyet három oldalról karéjozták a hegyek, csak délen torkollott a Tarján-patak illetve a Zagyva folyó kiszélesedő, majd ismét beszűkülő völgyébe. A Budapest—Zólyom közötti vasútvonal vágta ketté, megakasztva fejlődését és terjedni vágyó építkezését. A lakosság apró házaival, minden rendszer nélkül a hosszanti keskeny fővölgyön végigvonuló út mentén a völgy mocsaras fenekét elkerülve, a domboldalra volt kénytelen húzódni. A házcsoportok, tekintet nélkül az utakra és a patakok kanyargó irányváltoztatásaira, rendszer és szabály nélkül épültek egymás hátára. Az építési módot nézve megállapítható, hogy a „házak igen kevés kivétellel a lehető legkönnyebb modorban épültek, szinte rányomta a bélyegét az a körülmény, hogy hirtelen nagyobb tömegű embernek kellett elhelyezkedést biztosítani és pedig nem örök időre". Ez az időpont körülbelül egybeesett a szénbányák megnyitásával, amikor is gyorsan kellett nagyobb munkástömegnek minél olcsóbb és egyszerűbb fedelet biztosítani, méghozzá azzal ä gondolattal, hogy a szén egyszer kifogy és mehet a munkás tovább.

2 A szén felfedezése után azonban majd egy évszázad kellett ahhoz, hogy Salgótarjánban hasznosítására sor kerülhessen. Jankovich Antal földesúr halála után (1855) kezdődhetett csak meg a leányági örökösök birtokán a szénfeltárás Brellich János és Windsteig Gergely révén. A szén jelentőségének növekedése után 1860-ban a faluban előbb megalakult a Salgótarjáni Kőszénbánya Társaság, majd ezt követően 1861-ben a Szent István Kőszénbánya Társulat. Az 1868 után létre jött Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. kezdte meg a kolóniák építését, de az új tárók és telepek nyitásával párhuzamosan több helyen kisebb telepek is létesültek, magukon viselve az időszakosság jellegét. Kezdetben ezek a telepek a községtől távol helyezkedtek el, s így a falu képében még nem jelentettek változást. Az állandó jellegű munkásszállások-házak mellett ideiglenes jellegű fabarakkok is épültek, melyek a község területén terjedésével bekerültek a kialakuló városképbe és több mint fél évszázadig hirdették a kapitalizmus árnyoldalát. Idézzünk két forrást erről az időről. Liptay Pál 1868-ban így látta a salgótarjáni bánytelepet: „... Érdekes itt látni azon lakásokat, melyeket néhány szál deszkából a hegy oldalába építenek. Egy ablak, egy ajtó és egy ágy minden, ami az ilyen viskóban elfér, teteje földdel van behintve amelyen buján tenyészik a fű és burján, az oldalakat szintén földdel töltik fel, hogy télen meleget, nyáron pedig hideget tartson".

3 Dzsida József egy korabeli bányász visszaemlékezését idézi 1869-ből: ... 14 bányászcsalád utazott Leobenből Salgótarjánba. A mai „bányatelep helyén csak egy hosszú kolónia állt, melyben mintegy 100 család volt összezsúfolva. A többi családok kis üregeket vágtak maguknak a hegyoldalba, elejét bedeszkázták és készen volt a lakás. ' ' A bányatelepen cigányok vetették a vályogot, égették a téglát. Aki a kolóniában kapott lakást, azt egyszerűen betelepítették 101.-nek a többi mellé. Egy szobában 3—4 család is lakott és ugyanannyi asszony főzött egy-egy konyhán. A gyerekek nem jártak iskolába, mert nem volt még iskola. Az oktatásra érettek egy vájár keze alá kerültek, aki üres óráiban tanítónak csapott fel. Csak 1871 -ben nyílt meg a 3 osztályú elemi iskola a Jankovich-kúria termeiben. Tarján olyan szegény falu volt, hogy csak egy kereskedő mert letelepedni, akinek üzletében — melyet ha üzeletnek lehetett nevezni — négyféle dolgot vásárolhatott a polgár: pálinkát, savanyú bort, ecetet és kékítőt. Legnagyobb keleté a pálinkának volt.

4 Nem lenne teljes tehát az ipari emlékek sora, ha a kolóniákkal, a munkások lakáskörülményeivel nem foglalkoznak. Salgótarján a köztudatban régóta mint bányaváros szerepelt, és ez természetes is annyiban, hogy a régi barnaszénbányászata emelte fel erre a rangra. A város évtizedek alatt 302