A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Közlemények - Szvircsek Ferenc: Törzsgárda létrehozására irányuló kísérletek a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. munkáspolitikájában

kialakított városképe a magyarországi kapitalizmus különböző korszakait mutatja. A bánya telepei a kezdeti időszakot tükrözik, a szociális gondok és aggodalmak hiányával. Az üveggyár és a vasöntöde kolóniái igazolja a századforduló átlagkapitalista gondolkodásmódját, mely az ország végein még annyira sem igyekezett a szociális gondoskodás látszatát kelteni mint a fővárosban. A külön világ, a „rimamurányi városrész" már azt a gondoskodást mutatja, amelyben a tőkés nemcsak azzal törődik, hogy a jelenben a legjobban kihasználhasson anyagot, embert, hanem a jövőt is igyekezett érdekei szerint biztosítani.

5 A salgótarjáni bányatársaságnak és magának a bányászatnak az egyik problémáját mindig a munkáslakások képezték. A vándorbányászat hozta magával, hogy a lakótelepeket, kolóniákat mindig ott kellett építeni, ahol a bányászat megtelepedett és momentán folyt. Ez a bányatelep tulajdonképpen külön világ volt a szénmedencében található falvak között, kolónia, ahol a kolonizáltságot nem csupán a munkásházak jelentették sajátos építési módúkkal, amellyel teljesen elütöttek a környező paraszti világtól, hanem akárhol is lakott a bányamunkás, elválasztotta őt a falutól nem őstermelő helyzetének megfelelő különleges ellátási formája is. Ami nem egyszerűen munkásellátást jelentett, hanem szigorúan véve a kizsákmányolásnak egy sajátos formáját. Ez a körülmény és gyakorlatilag az áruellátás monopolizálása járult hozzá Salgótarján helyi kereskedelmének lassúbb és sajátosabb kialakulásához. Ahol a bányászainknak lakótelepet létesítettek, ott nemcsak az épületek kátránypapírral fedett barakkjellege, hanem a bennük lakók hiedelemvilága, ruházkodási, étkezési, szórakozási, ünnepi szokásai is szembeötlően mások voltak mint a környező falvak külső és belső képe. A kétlaki munkások miatt sok helyütt XIX. század végére azonban ez a merev elkülönülés csak külsődleges lehetett. Visszatérve az eredeti gondolathoz, a munkáslakáskérdéshez, fontos szempont lehet a munkáslétszám és a termelés alakulása között kimutatható szoros összefüggés. A törzsgárdát a részben állandóan itt lakó, úgynevezett kolonizált részben bizonyos időszakra állandóan visszatérő „kétlakinak" nevezett munkáskollektívával kívánták elérni. Mindez szoros összefüggésben állott a munkások lakás- és elszállásolási lehetőségeivel, súlyos problémát jelentve a vándorüzem zökkenőmentes működésének követelménye miatt. Az igazgatóság tudatában volt annak, hogy bányáik belátható időn belül kimerülnek, új bányákat kell létesíteniük aminek következtében sok és főleg nagyszabású hosszabb időre tervezett épületet nem kifizetődő számukra létesíteni. A bányának ezt a „vándorüzem' ' jellegét már az 1880-as években megállapította az egyik bányaigazgatósági jelentés, és ez a bányakolóniák építkezésében is megnyilvánult. Ugynakkor a betelepített munkásokra az üzembiztonság szempontjából is éppúgy szükség volt, mint idénymunkásokra és így állandó jellegű lakóházak építésére, mint barakkokéra. Ezt az igényt a századforduló után új építkezésekkel és részben bérlakásokkal igyekeztek megoldani. (Bérlakásként a Zagyvapálfalvai Táblaüveggyár ideiglenes szünetelése miatt megüresedett lakásait vették igénybe.) A vándorüzem-problémát feltétlenül figyelembe kell vennünk a társulat építkezéseivel és azok ideiglenes jellegével kapcsolatban. így érthető csak meg a bányaigazgatóság gondja az üzemi és lakóépületekkel kapcsolatban. Ugyanis az idők folyamán az alábbi községek területén épült egy vagy több kolónia: Salgótarján, Zagyvaróna, Vízválasztó, Inászó, Székvölgy, Baglyasalja, Pálfalva, Etes, Kisterenye, Kazár, Mátraszele, Homokterenye, Mátranovák stb., ezeken kívül néhány épületből álló lakótelepe csaknem minden aknának volt. A bányamunkásság nagy részét a századforduló után már csak Liptó és Bars megyék szolgáltatták. Régebben sok volt az idegen, az örökös tartományokból származó munkás is, akik közül csupán félezerre tehető azoknak a száma akik mint letelepített, kolonizált munkásként még megtalálhatók. Rajtuk kívül jelentős számban vannak képviselve a környékbeli falvakból származók, akik egyben a munkaerő-tartalékot is képezték. A környékbeliek, a liptóiak, a Bars megyeiek zömében kétlakiak, a tavaszi és az őszi betakarítás idején eltávoznak a bányától. A bányászkodás mellett a magaművelte saját föld biztosítja megélhetésüket. „A folytonos munkáscserélgetésekkel nagyon nehéz a szakmányokat leszállítani, ellenkezőleg: a munkásoknak engedményeket kell tennünk, amik által őket aklimatizáljuk... 303