A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Tanulmányok - Cs. Sebestyén Kálmán: Salgótarján város fejlődése 1958–1968

elképzelésbe illeszkedjenek. Az épülő kórháznál pedig a kazánház építését addig ne kezdjék meg, amíg a tervet át nem alakítják a gőzfűtés bevezetésére. Kiszámolták, hogy egy kilométer nagy teherbírású távfűtési vezeték megközelítően 1 millió forintba kerülne, s teljes hosszában kiépíthető lenne az acélgyári kazánház tervezett felújítási költségéből. „Ezek a felvetések Salgótarjánban különös jelentőséggel bírnak, hiszen a hegyek közé ékelt város levegőjének szennyeződése évek óta problémaként jelentkezik a város és a megye vezetői előtt. Szinte csodálatba ejti az embert, hogy egyik oldalon a higiéniáért, egészségügyi célokért küzdenek, füst-, gáz- és pernyeelszívó berendezéseket terveztetnek és sürgetnek, másik oldalon a szén száz vagonjainak eltüzelésére újabb kazánokat terveztetnek" (13) — érvelnek a távfűtés mellett kardoskodók. Ebben a kérdésben jelentősebb eredmény született, mint a salakblokkok ügyében, mivel az erőművet megbízták, hogy készüljön föl ötszáz lakás fűtésére a második ötéves terv során. Harmadik lényeges terület a lakosság kereskedelmi ellátása. Az 1958-ban megindult vizsgálat folytatásának tekinthetjük a Belkereskedelmi Minisztérium Kutató Intézetének felmérését, melynek célja a vásárlási körzetek áttekintésével az üzlethálózat megtervezéséhez és a választék biztosításához segítséget nyújtani. A programban elsőként Salgótarján környékét vizsgálták. Nemcsak a város átépítése miatt, hanem azért is, mert „... a városnak rendkívül nagy a szívóhatása. Nem kevesebb, mint 35 községből járnak be Salgótarjánba vásárolni és ezek között vannak olyan községek is, amelyek húsz—harminc kilométerre helyezkednek el a várostól." Ez eredményezte azt, hogy 1957-ben egy ember átlagban 10 964 forintot költött el itt, míg más magyar városokban csak 6753 forintot. (14) Nem meglepő a különbség, ha figyelembe vesszük a korábban más vonatkozásban említett tényt, hogy naponta több mint négyezer ember járt be dolgozni a városba, átlagosan majdnem húsz kilométert utazva. De hozzá tehetjük még azt, hogy az adott időszakban a bányászatban dolgozók munkabére az átlagnál lényegesen magasabb volt. Az anyagi erőforrásokat a tervezésnél főként a városközpont átépítésére szánták, de figyelembe kellett venni az üzemi rekonstrukciók beindulását is. Az acélgyárban már 1959 óta folytak a hideghengermű építkezései, 1960-ban a zagyvapálfalvai síküveggyár bővítése kezdődött, és megindultak az öblösüveggyár fejlesztésének előkészítő munkálatai is. 196l-re a bányagépgyár rekonstrukcióját vették tervbe, s közben a Szénbányászati Tröszt salgótarjáni székháza is épült. Bár ezek jelentős részénél vállalati és minisztériumi pénzügyi forrásokat használtak fel, ugyanakkor helyi építőipari kapacitást kötöttek le. A város szempontjából így még élesebben vetődött föl a szanálás és új lakások építésének aránya, időbeli egyeztetése. A tervezés során ismét jelentkeztek olyan vélemények, hogy szabad területeket kellene felhasználni az építkezésekre, s csak korlátozottan nyúlni a városközponthoz. Annak következtében, hogy Salgótarján és Zagyvapálfalva 1960. december 31 -i hatállyal közigazgatásilag egyesült, szóba került a síküveggyárral szembeni Brezina-domb beépítése is. Szanálás nélkül kb. 700 lakás számára lett volna itt hely. Azonban a közművek hiánya, s az, hogy az ivóvízellátást csak a regionális vízmű I. lépcsőjének átadása után tudták volna megoldani, egyelőre meghiúsította ezt az elgondolást. Másrészt a városközpont fokozatos szanálása és átépítése mellett érvként fölmerült, hogy a szálló és a művelődési központ helyét meghatározták — ezek központi keretből készültek —, s így mindenképpen bontani kellett. (15) A terv szerint ahhoz, hogy a városban a második ötéves tervben 1760 lakás felépüljön, közel 260 családot és majdnem félszáz közületet kell áttelepíteni más helyre, a tíz közintézmény épületének elkészültéhez pedig több mint 110 család és 24 vállalati telephely, üzlet, raktár stb. felszámolása szükséges. A szanálások nagyobb beindítását az ötéves terv második felére tervezték. Addigra ugyanis elkészültek a megyei tanács mögötti domboldalon azok a lakások, melyekbe költöztethetik a felszámolt terület lakosait. Azonban az egyensúly könnyen felborulhatott, mivel a felépített lakásokból kötelező előírásként az üzemeknek át kellett adni szolgálati lakás, vagy vevőkijelölés céljára. A második ötéves terv értékeléseként a városi tanács vb186